2020. december 13., vasárnap

Weöres Sándor - Ének a teremtésről

 

 

Amikor Isten a világot szülte,
a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
Recsegtek a jegek,
amint a tűz-gyerek
fölfele tört.
S éledt a föld.
A lánggömb kék útján végiggurult,
aztán a tükröző mélységbe hullt:
habokra ráhajolt,
szikrázva fuldokolt,
pirosan elhasadt,
mint aki sugarat
többé se hint –
de reggel visszatér az égre megint.

És ahogy a Nap a hevét kifújta,
a szinekbe-bomlott világra újra
árnyék hajolt.
S fölkelt a Hold.
Ujjasan elomló
éjszakai fény,
szelid helytartó
a király helyén.
Míg hajnal előtt
szunnyad a színek csokra,
fehér legyezőt
terít a habokra.
Az örök szerelmet példázza ő:
dagad és apad, de mindig visszajő.

S hogy fény legyen itt lenn
ha a Hold kiapadt:
kigyujtotta Isten
a csillagokat.
Nem-változók, aprók, kemények:
örök szeretetről beszélnek.
S ha burkot vonnak az égre a rémek:
eltűnnek, aztán megint visszatérnek.

A világ világolt élettelen.
Hiányzott mindenből az értelem.
Hogy legyen, aki épít, rombol,
ember készült hóból és koromból:
szájában édesség,
fejében fényesség,
szivében lüktet a vér
s mindegy, hogy mi neve,
boldog-e, szives-e,
kinek a kedvese:
elmegy és vissza se tér. 

 


 

2020. december 12., szombat

Szakács Eszter- Bárhogy írom meg





Ahogy megáll valaki a fák alatt.
Hűvös van. Azt hiszem, pulóvert veszek.
Ahogy sárga bakancsra nedves levél tapad.
Nem tudom, egy kő miért idézi folyton a kezed.

Minden olyan, mint valami gézen át.
Mintha révülten kavarnál egy csésze teát,
s az alján, mint Luca-napkor, megláthatnád
annak, akiről álmodni félsz, az arcát.

Esős reggel néha úgy tűnik, veled,
de csak - saját nagyanyám - magamban beszélek,
s estére hideg szavakkal telik meg e test,
mely a tükrökben oly gyakran eltéved.

Hogy mit hallanék mégis szívesen tőled?
Talán, hogy tetszik az olajfás fényképem,
a meg nem rajzolt rajz, amiről meséltem,
padlóra vetett árnyéka redőnyömnek.

De minden mondhatom halálosan untat,
ezért (közhelyes kép: magakadt lemez),
bárhogy írom is meg dialógusunkat,
az ajtóhoz lépsz s kimész. A vége mindig ez.

2020. december 10., csütörtök

Gergely Ágnes - Széttört üveggolyók

 


Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablaknégyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz,
neked nincs a világhoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog,
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokéit!
S voltál-e megbocsátó, hogy a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
Egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

 

Kép: Tara Turner

Nádasdy Ádám - Csak kirándul

 


Milyen lehet egy kis szekrényben élni?
Akinek ez jutott, rögtön megérti.
Szűk és sötét, forró és otthonos.
A fal repedt, a plafon csillagos.

Milyen, ha szűkek a járataink?
Ha nem fér el már se zakó, se ing?
Ő megszokta, jobbat nem is szeretne.
Sötétben, fényben, ez az ő szerelme.

Milyen, ha egyszer mégis megszökik?
Ha nehéz vágyak messzire lökik,
hogy onnan nézze magát, hűvösen?
Ijedt vándorban józan félelem?

Csak kirándul, hisz eljátszadozik
bárhol az életével. Századik,
meg ezredik próbálkozásra kattan.
Nyílik, s ő itt áll, szebb, nagyobb kalapban.

2020. december 7., hétfő

Győrffy Ákos - Egy kagyló megtisztítása

 

 
 
Négy- vagy ötéves lehettem, uszadékfákat
kötöztem  össze spárgával, tutajt készítettem,
ráültem, és eveztem a folyó közepe felé.
 
Volt egy erő, amit addig
nem ismertem. Nem tudtam arról az
erőről.
 
A parttól néhány méterre éreztem
meg, egyszer csak tudtam, hogy ez
az erő nem vesz tudomást rólam.
Ha nem lennék, ugyanígy sodorna valamit.
Vagy ha nem lenne semmi, amit sodorhat,
az sem számítana. Önmaga lenne,
mindegy neki.
 
A tutajon ülve úgy döntöttem, nem szólalok
meg többé. Nem szólok senkihez, mert
nem érdekel semmi, ami nem olyan,
mint ez az erő. Kérdeznek valamit, nem
válaszolok. 
 
Aki hozzám szólt, abban nem volt jelen
ez az erő. Csak abban láttam, ami nem ember.
 
Úgy látszik, nem kell feltétlenül embernek
lenni. Mert a kagylók például olyanok. Bennük
megvan az, ami miatt újra megszólalnék. A kagylók
szavakat írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne
valamit, válaszolnék.
 

... --- ... --- ... 

„Jó ideje már, hogy távolodom az írástól. Talán mindig is távolodtam, és csak azért kezdtem írni kamaszkoromban, hogy formát adjak a távolodásnak. Meg kellett értenem, mitől is távolodom egyáltalán. Mélységes, leírhatatlan csend van mindenütt. Ez a csend foglalkoztat a leginkább, nem tudok és nem is akarok úgy tenni, mintha bármi más is érdekelne ezen kívül. A világűr csendje a dolgok és a lélek mélyén. Ami nincs összefüggésben ezzel a csenddel, nem foglalkoztat.”…

 

„Ma, lassan négy évtized elteltével, a hiány okozta fájdalom határozza meg a tudatomat. A hiány okozta fájdalom, amit felnőttkornak hívnak. Egy üres tutaj úszik valahol a folyón, vagy a deltatorkolat útvesztőin át kijutott már a nyílt tengerre. Egy üres tutaj, amin mégis kuporog valaki. ” 

2020. december 6., vasárnap

Fodor Ákos - Egy Pilinszky-dallam

 


Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
– nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

2020. december 2., szerda

Bertók László - Lenn a földön a szó

 


Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.

Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.

Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.