Úgy alakult, hogy egy fa tövében
ülök a parton,
napfényes reggelen.
Jelentéktelen esemény ez,
nem fog bevonulni a történelembe.
Nem csata, nem békekötés,
amelynek okait kikutatnák,
sem zsarnokölés, emlékezetre méltó.
Mégis tény, hogy a parton ülök,
és ha már itt vagyok,
jönnöm is kellett valahonnan,
elôtte pedig
megfordulnom számos más helyen,
éppen úgy, mint az országhódítóknak,
mielôtt hajóra szálltak.
Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van,
péntekje szombat elôtt,
június elôtti májusa.
Éppoly valódi távlatai,
mint hadvezérnek távcsövön.
A fa nyárfa, mely sok éve hajt itt.
A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.
Azt a kis ösvényt sem tegnap óta
taposták ki a bokrok között.
A szélnek, hogy szétoszlathassa ôket,
elôbb ide kellett fújni a fellegeket.
S bár említésre méltó semmi sincs e vidéken,
attól még részletekben gazdag a világ,
éppoly megindokolt és meghatározott,
mint amikor népvándorlások színtere volt.
Nem csak az összeesküvéseket övezi csend.
Nem csak koronás fôt illet jogcímek díszmenete.
Nem csak egy felkelés évfordulója lehet kerek
és megülhetô, hanem egy kavics is a parton.
Az alkalom hímzése sûrû és kacskaringós.
Hangyaöltések a fûben.
Fûvel kivarrva a föld.
Hullám-mintákba szôve egy faág.
Úgy alakult, hogy vagyok és nézem.
Fehér pillangó csapong fölöttem
csak ôt megilletô szárnyain,
és a kezemen átrebbenô árnyé
nem másé, nem bárkié, hanem csak az övé.
Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,
hogy a fontos
fontosabb-e a jelentéktelennél.
Fotó: Dodek Veronika
