Pilinszky János - Van ilyen

 

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogás. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

Tóth Erzsébet- Embernek tetsző

Kellettek ezek a kósza, zűrös, istentelen napok is,
kellettek hiába. Különben az angyalok nem küldték volna,
megszámlálhatatlan, mégis számos dolgaik közül egyébként
kicsúsztak volna eme napok, melyekkel nekem annyi fájdalmat
okoztak. Fel kell dolgoznom e napokat magányosan, azonban
nem tüntethetem el őket egészen. Tűzzománcként arcomra égnek,
csak más, embernek tetsző mutatványokkal majd halványítom
őket. Egyre kevésbé foglalkozom embernek tetsző feladatokkal
másrészt. Mégis itt vagyok még, s így kegyetlenül megnehezí-
tik az egészet. Nehéz úgy, hogy az angyalok csak ritkán jön-
nek, ritkán simítják meg embernek tetsző arcomat hiába. Bár,
s pedig noha az arc felpuhul, boka megdagad, édes, édes an-
gyalok. Bőrömön csillog a kánikula.

Stiller Kriszta - Dal

 

Tapintható vagy, de mégse, 
mint az isten szívverése.
Mély szemed hűs tölgyek odva,
szeress mindig fogvacogva.
Őrjíts lassan, mint az álom,
szálljunk együtt pókfonálon.
Két karod tűz, könnyű paplan.
Kettőnkből most egy lehet: mi.
Szökjünk el egymást szeretni.

Makay Ida - Veled - Egyedül

Egyszál magunkban mind-mind a füvek,
s külön-külön a néma csillagok.
A megépült és teljes éjszakában
veled-betelten egymagam vagyok.
Veled-áldottan élnek sejtjeim,
így fogant boldog méhében anyád.
Gyötörten és kínokon győztesen
hordozom ért magányod bánatát.

Győrffy Ákos - Utána

Mintha ösztönösen azon
dolgoznék, hogy teljesen
egyedül maradjak. Egy hang,
amit általában hajlamos vagyok
az ördögnek tulajdonítani,
mintha súgná, szenvtelenül
mondjak ki szörnyűségeket
(de valóban szörnyűségek ezek?),
színtelen hangon kegyetlen ítéleteket
(de kegyetlenek-e?), hogy végül
egy késő őszi tarlón, egyik ködfoltból
a másikba botorkálva át,
megtapasztaljak végre valamit.
Súgja, kibírnám-e ezt az
önmarcangolást a színtelenre
fagyott kórók között. Így ébreszti
a vágyat, hív és én megyek,
fogcsikorgatva kutatok utána.

Hervay Gizella –Ítélet

Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett.
Nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz - félek,                                                                      
csak amit magamra mérek.

Kép: Joseph Farquharson

Welker Ervin - A város horpaszán

1.
Lúdbőrös az ég - csillagos
Hol a boldogság mostanában?
Ragad a sötét, mint a kosz.
hideg melenget, mint az áram.

Tíz újjam között átcsurog,
mint esték rácsán én, a nappal.
Ha teste nem véd, mint burok,
vadászhálóként sem marasztal.

Hátamhoz nő, (már fásulok)
hordozható kis asztal-éjem.
Összemaszatolt hit-szurok,
szobák mélye nem tart meg mégsem.

Vetődj, vetődj meg éjszakám!
Terülj terülj az éjszakára!
Soká megbírt ez éj magán,
kinek-kinek meglett a kára.

Alaktalan csomó vagyok,
a város horpaszán melenget.
Szemem fárad. A fény dadog,
s mindig mélyebb tárnákba enged.

2.

Borostás az ég - szúr a reggel.
Hiteget a nap a meleggel.
Előmásznak az éjlakók.

Nem is készül már róluk lista.
Rendőr rángat a létre vissza.
Iszonyodva néznek a jók.

Útszéleken lökdös a nappal.
Tekintet vág közénk
-csak lappal.

Csöndben oszlik a tüntetés.

Immunrendszer lökte ki mindünk.
Másba s másképp hittünk, ha hittünk.

Színes dérként lep a penész.                                                                        

                                                       

Lassan feltöltődik a város.

Már minden érintés halálos.                                                         

Az ráz, kihez még van közöm.

Semmire való napba kezdtünk.                                                        

Egyre átlátszóbb a test a testünk.

Árnyékunk, az is elköszön.

                                                        

Kosztolányi Dezső - Este, este...

 

Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Takács Zsuzsa - A félig kinyílt ajtó

A félig kinyílt ajtó mögött nem
állt senki, de kinyílt mindig újra.
Azt kellett hinnem, kinyitják.

Mint aki kellemetlen kötelességének
tesz eleget (óvja magát),
minden meggyőződés nélkül, felsőbb

utasításra csaknem, húzva az időt,
kelletlen fölálltam, az ajtóhoz
lépve a teljes, figyelő némaságban

a hátamat lapjának vetettem szorosan,
de egy résen szürke fejek gurultak be
(kitiltott gondolataim rólad).

Makay Ida

 




Akár egy elnyújtott kivégzés.
Lassított kín. Parázsló máglya.
Lesz-e az Időben irgalom?
Eljön-e a perc, hogy véget ér
a szerelem haláltusája?(1)





 





A seb behegedt. Nincs nyoma.
És érintés nélkül mégis
felnyílik. Elkezd vérzeni.
Fekete-vörös gyöngyei
peregnek, porba hullanak.
És átvérezi az évszakot.
Akár a sötéten vérző
későőszi, mély alkonyat.(2)

 Az vagy: Ásványi sók.

Fehérjék. Foszfor. Vas.

Magnézium.
Széthulló elemek.
A férgek étke. A poré.
S vagy: Egyetlen. Ismételhetetlen.
Arcod királyok arca
romolhatatlan érmeken.
Mulandóságod diadal.
Nézik az irigy istenek.
Az örök közönyén átégsz.
Világok élnek – halnak

veled.(3)




 








A szemed még él. Vallja a tó, az ég.
Átsüt az öröklét haván.
Ha kél az Esthajnal, szemembe néz.
Fáklya a nyirkos esteken.
Járatlan úton vezet fénye.
És elkísér a végtelen éjbe.
Ahol se fény. Se kegyelem.(4)


 



Nagy vizek mellett élnék egyedül. A kristálytükröknek hűvös hazája
befogadna áttetsző egébe,
hallatszana a mélység surrogása.
Vizek mellett, hol óriási fák.
Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra.
Hajók, amelyek nem kötnek ki már.
A partban, lenn a vízmarta kövek
megszeghetetlen gránit hallgatása.(5)





 
 

Nem a halál iszonyata.

Nem halálod üszkös sebe.
Az egyetemes gyász csöndje ég.
Méltóság. A múlt ünnepe.
A fájdalom lappangó lángja.
Kő.A törvény világossága.
Arcodat idéző szeansz.
Az emlék oldó szertartása. (6)






1.Eljön-e a perc?
2.Nincs nyoma
3.Világok élnek, halnak
4.Se fény, se kegyelem
5.Kristálytükrök
6.Méltóság, kő 

Rékasy Ildikó -Anyám

Mellettem ülsz, ha ébredek.
Szemed fölöttem mosolyog.
Széthajtod hajad lombját,
kivillan szelíd homlokod.

Messziről úszik be arcod:
egy óceánnyi múlt mögül.
Még csaknem fiatal vagy.
Pár kis sugár szemed körül.

De nem jöttél el tegnap.
Ma is nélküled telt a nap.
Behúzza függönyét az éj,
s nem hívtalak, nem vártalak.

Elsüllyedsz lassan bennem?
Arcod vonásaimban él.
Megrebben számon a neved:
egy gyors fohász a holtakért.

Makay Ida - Értelmetlen s kérlelhetetlen

Már nem is mondom a neved.
Van úgy, hogy rád se gondolok.
Csak tudlak. Mint a képletet.
S ahogy tudom: a föld forog,
a Nap ragyog, a hús rohad.
Igazság vagy már, nem való:
megtagadhat a gondolat,
a sejtek nem felejtenek.
Elfogynak törvényük szerint.
S törvénytelenül megteremtenek.
Velük halsz, s támadsz föl megint.
Vagy. Mint a végső axiómák.
Az ok a jelenségek alján.
S úgy ütközöl ki tetteimben
értelmetlen s kérlelhetetlen,
akár a kőkemény borosta
s holtak éles, sárga arcán.

Boda István - Esténként néha

Esténként néha, egyedül már,
mikor az utca csendje altat, 
s a szegletekben por s szemét száll
és a mélyedésben barackmag,

elgondolkodom, hogy íme itt van
ez a  város is, s nem is ritka. 
Álmok, közhelyek, s milyen mélyen
enyém lett mégis titka, piszka,

akárcsak az a régi édes
gyalogút. De hol is van az már,
az az emlék, amikor fényes
délutánok ültek a rozsnál

s én is ott ültem. Jó kesernyés
illatok libegtek a szélben. 
Elgondolkodom, de régen is volt,
istenem, milyen réges-régen. 

Változunk, kopunk. Új az ágyunk.
Emelet, kő meg szürke aszfalt.
De az ember csak fújja, fújja
szívéből az egyetlen-egy dalt,

a gyermekséget és az édent. 
A ködben neonfények úsznak.
Éjfél van. Sötét glóriája
megnő a nagy bérház-kapuknak.

Üres lesz minden, mint a pálya, 
ha véget ér a meccs. Az utcák
s a terek a csorgó magányban
egyhangú álmukat alusszák,

akár a nők, kik minden este
valami jó csodára várnak. 
S akár a férfiak, kiket meg 
csak egy érdekel, a vasárnap,

az arasznyi menedék, melyhez
békességet ad egy-egy korsó.
Nézem a várost. A remizbe
fut a villamos, az utolsó,

aztán már csend lesz. Csak a tárgyak
mélyen lüktet az örök élet,
s az anyagmegmaradás nyelvén
billió évekről beszélnek.