Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
………….
Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem…
ma néma vagyok,
csendem keresem…
…………
Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.
…………..
…s belém hasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.
Hát itt vagyok, itt vagyok újra,
félmeztelen.
Jeges novemberi szél fújja,
szítja szívem.
Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,
már szaga van
gondolataimnak, mit mondok
hajléktalan.
Beérném én már, kitaszítva,
akárkivel.
Bordáiba, meleg barlangba
búna szívem.
Jó volna, amíg tart a tél,
medvék, vadak
módján kitelelni az éj
szíve alatt.
Jó volna, amíg künn a föld
zúg, hánytorog,
hinni, a világ anyaöl.
S még nem vagyok.
Fotó: Dodek Veronika
módszeresen
pusztítom magam
nyikorgó prés közé hajtom
koponyám s a fájdalom
néha kijózanít
szempilláim mögött
kristálytiszta patakok
zubognak arcsima kavicsok
szólítgatnak
oldozzam fel magányuk
vékony hosszú ujjaim
között megszűröm
az embernélküli csendet
sikoltásaimra ébredek
visszadugom a fejem a présbe
szó és látomás nélkül
tűröm a fájdalmat a megaláztatást
36 évem talán 100
bogot kössön rá a
másokért való aggódás
nincs olyan hajsza
melyben ne én lennék
az üldöző s az üldözött
egymás sarkában tipródunk
félelmünk porondja
a nyitott végtelen tér
hol a madarak
fölfelé zuhannak
megannyi elvarázsolt bomba
a robbanásokra a válasz lehetetlen
visszadugom a fejem a prés közé
akármilyen holnapra készülve
mosolygok mint a keleti bölcsek
Kép- Van Gogh - Gyászoló öregember
