módszeresen
pusztítom magam
nyikorgó prés közé hajtom
koponyám s a fájdalom
néha kijózanít
szempilláim mögött
kristálytiszta patakok
zubognak arcsima kavicsok
szólítgatnak
oldozzam fel magányuk
vékony hosszú ujjaim
között megszűröm
az embernélküli csendet
sikoltásaimra ébredek
visszadugom a fejem a présbe
szó és látomás nélkül
tűröm a fájdalmat a megaláztatást
36 évem talán 100
bogot kössön rá a
másokért való aggódás
nincs olyan hajsza
melyben ne én lennék
az üldöző s az üldözött
egymás sarkában tipródunk
félelmünk porondja
a nyitott végtelen tér
hol a madarak
fölfelé zuhannak
megannyi elvarázsolt bomba
a robbanásokra a válasz lehetetlen
visszadugom a fejem a prés közé
akármilyen holnapra készülve
mosolygok mint a keleti bölcsek
Kép- Van Gogh - Gyászoló öregember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése