Váci Mihály - Vigyél el innen

Egész nap rádgondolok,

Vigyél el engem innen.

Emlékeink szénapadlásán

tedd fejem alá a karod.

Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,

mintha vinne régi fiáker.

Csontomat összetörték,

megtaposták az arcom,

gázoltak a szemembe,

kioltották a homlokom,

letérdeltettek engem,

kaján dereseikre húztak,

kötöztek kalodába,

kutyámat elzavarták,

tereltek a terekre,

és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,

a haragod is meggyógyít.

Szerettem volna kiáltozni,

orvoshoz elrohanni,

ha lenne még oly kocsma,

ha lenne még oly templom.

Szerettem volna sírni,

széjjelverni az arcuk,

a térdüket étfogni,

a kegyelmüket kérni,

géppuskát keríteni,

vagy egy templomi zászlót:

ügyészt, védőügyvédet,

papot, anyámat hívni:

menlevelet szerezni,

vallást, új hitet, törvényt,

érveket: - ne bántsuk egymást.

Nincs igazatok! - magyaráztam.

Nekem is igazam van! - kértem.

Befogtam a fülemet végül,

könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.

Vigyél el engem innen.

Te tudsz helyet a Földön,

hol nélkülük is van élet.

Váczi Mihály - Tollászkodó csillag

Véremen hintáztál,

szálltál szívemen.

Széllel kerítettelek: -

szabad voltál szerelmem.

Leveles ujjakkal

kerestem homlokod,

mint térdelő bodza

kérlel ablakot.

Gyökerek közt gyalogút,

hemperegtem érted,

porban, egek harmatában

kérleltem a térded .

Tördelt téli vaspatkó,

gyalult vihar éle,

- arcom kintről ráfagyott

ablakod jegére.

Lámpa voltál, vetkeztél:

tollászkodó csillag.

- Csókoltam forró sebét

levett szárnyaidnak.

Reményik Sándor – Szív

Szív – emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.

Szív – magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel – -
Azért sem a halál!

Szív – árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.

Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív –:
Az én szívem, a te szíved.

1934 december 10

Czóbel Minka - Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
lennék e világon,
körültem nagy nehéz,
meleg nyári álom.

Száz fehér virággal,
száz tündérmesével
a napsugár tüzes,
arany szemével.

Merre terjed szárnya
a nagy boldogságnak?
Hát a fehér felhők
hova, merre szállnak?

Keletről nyugatra,
elfújta már a szél…
Megzörren a gyenge
ezüst nyárfa-levél.

Kartal Zsuzsa - Hajnali hársak

Arra ébredtem fel, hogy szeretlek.
Tudom, nincs ebben semmi meglepő,
de engem meglepett, hogy nem hiányzol.
Május vége felé járt az idő,

s mintha először ébredne a város,
a semmiből csak most keletkezett.
Félálomban nyújtóztak a házak,
az utcák egymást kereső kezek.

Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült.
A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral.
A Duna felől jött. Akácillatot,
s kábító hársat hozva hajában.

Arcodra fújtam e kora nyári széllel.
Mélyen beszívtad a hajnali párát.
Elmosolyodtál. Betakartalak.
Álmodban megsimogattad a párnát.

Somlyó György

"S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal."

Niit, Ellen – Egy apró dal

Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.

Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig - szerelemmel.

Fordította: Rab Zsuzsa