Tamás Tímea - A könnycsepp

Régen egy könnycseppben laktunk
de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba
 
emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Faludy György - Szonett

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
s nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Szécsi Margit - Várni

Csukás István - Várakozó

I
Hiányod moccanatlan ünnepe ez.

A nappal áttetszőn fölépül
az őszi omlás meredélyén,
átvilágít rajta a nyár,
átvilágít rajta a tél.

Különben semmi újság.
Az üzletek kinyitottak,
a villamos zümmögve húz a hegynek,
a fák csontosodnak az utcán.

Fekszem, fölkelek. Az ablakon
cigarettám piros csillaga ég.
A könyvek gerince, a bútorok
éle határolja magányomat.
Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.

II
Most elmondhatom, most itt az alkalom,
száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,
lököm magamból a szavakat s hallgatom:
most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!

Mit köréd képzelek buzgón, a világból,
hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –
a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,
s mert hiányzol, félek s féltelek.

Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,
a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,
nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,
konokul az örök életet remélvén! –

Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet
csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon
kinézek, villamos zümmög el, üres lett
az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.


Kép: Pinterest

Ágai Ágnes - A titkokat az ujjamnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese,
és a könyv az olvasó.
Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.
Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.
Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Dienes Eszter - Lélekállás-jelentés

1.
Pánikba estem.
Ellenem fordult
a rumosüveg.

2.
Uram!
Trónusod elé
leittam magam.
Halálaimhoz
semmi közöd.

3.
Legközelebb csak akkor iszom,
ha összefut számban az iszony.

4.
Sebes vagyok.
Szállnak rám a legyek.
Gondolkozom, Uram.
Legyek, vagy ne legyek.

5.
Nincs véletlenül pénzed?
Márna még nem kértem kölcsön.
Munka után az űrt kitöltőm…
Édes vagy dőre lőre-álom.
Ne lássak senkit. Senki ne lásson.
Fekszem összetörve,
határtalanul egymagám.
A foltos plafon ájultán leszakad.
Az üveg üres. Szemem kezemmel elfedem.
A lélek immunhiánya beállt.
Az éjszaka hányadékos lesz –
síkos utak a háló és fürdőszoba között.
Innen mindenki elköltözött.
Hideg lehet odakint. Érzem idebent.
Pici percek összeadódtak,
s lett egy nagy éjszakám;
zárt koporsóban temettük apám.
Anyámra míg hullt a göröngy,
hegedűk hangja utána köszönt.
Tittit elrabolta az Apa,
nekem nincs fiam,
fiamnak nem vagyok,
nem vagyok anya.

6.
Eget látok, behavazott mezőt,
szürke hegyet odafent.
A világűr pora üli meg.
Fekete gyöngyök szétszóródva az égen:
elmozdult ikonok fényes feketében:
varjak az ég különpáholyában.
Legyek az égbolt ablaküvegén.

7.
Az idők meredekét lakom.
Csúszom, visszazuhanok.
Ez itt a szakadék mértani közepe.

8.
Az ég falán erjed, folyik a nap vére,
lefelé, lefelé, a föld peremére.
Holnap majd zölden izzik a mező,
rézszínű, halk foltokkal
holnap majd felnő
itt a hegy…
Holnap az átok visszamegy
az óriási hegy
örvénylő barlangjába…
Holnap majd jelentek valami nagyon jót,
amit ma elképzelni nem tudok.

9.
Felkel a nap, lemegy a nap.
Nincs mit mondanom. Ha van,
hazudok.

Balla Zsófia - Bádog Krisztus

Emeric Mercier:
Hét Jézus-fej.

 

Bevezetés 

Hogy zöld vagyok,

nem kell szó szerint venni,

csak a fájdalom

penészként ütött ki rajtam.

A turistáknak azt mondom, 

hogy a szegek

csak csiklintják a talpam. 

Igaz, lemondó az arcom,

mert a fény, ha rossz vagyok,

leint még,

de hullni kezd az eső,

ha beleporlok a szélbe,

hogy egy kis vizet innék. 

Nyög alattam a gerenda,

egymást támogatják

a véres kavicsszemcsék.

Aki magasba ér, mondja el,

hogy nekem még

júdáspénzen utazik a szerencsém.

I

Ez nem én vagyok,

a vérem nem száradhat

pont rajtam,

belőlem csak fekete nyugalom

ömölhetett a földre,

tátott szájakba bújt,

hogy mit se halljak. 

II

Itt lenni,

ez már a magasság!

Lábam alá vörös tócsa terül.

E vérszemmel

bámulok a száraz partba,

tüskével

vért karcolok a Napra,

szeretném őt, 

csak hagyna már egyedül. 

III

Szépen lenézek

mosolytalan arccal,

fejem alázatos kalász.

Növekedtem sokáig,

hogy ilyen magasra jussak,

hogy kenyér legyek.

A testem barmok alatt lesz alom.

De belém száradt a szerelem.

Szememből pereg az unalom. 

IV

Már látom,

jaj, látom

hangtalanságom,

jaj, szörnyű ez a kiáltás,

mely puhán lebeg hajban,

szakállban,

csak kiáltani kéne

akarom!

Ó, Áruló, Te,

kőszínű dárdás,

mézszínű hárfás!

Kihörgöm,

kiszakítom:

elárultatnám magam

még egyszer! 

V

Mit néztek rám, ti,

kik vagytok a feszülés,

vagytok halántékomon a rozsda!

Ne sajnáltassátok magatok

bámész vigyorok,

fából készült térdekre rogyva,

mert ropog alattatok a földkéreg,

lángokban áll fejeteken a haj,

mindig itt vagytok:

ma, tegnap, tavaly,

de én soha semmit se kérek. 

VI

Süllyedek,

csak a fülem dereng még,

szakállamon felkúszik

a halál.

Kifordítja szemem,

s a számba ül,

hogy elsuttoghassa:

nem gondolta, hogy

itt talál. 

VII

Kiütköztem foltként

a világ testén,

nem tudható, hogy

csóknak vagy korbácsnak

vagyok-e nyoma,

de kihülök lassan,

s a világ

összeszorított számat

tüzes vassal

rajzolta fel magára.