Akár egy elnyújtott kivégzés.
Lassított kín. Parázsló máglya.
Lesz-e az Időben irgalom?
Eljön-e a perc, hogy véget ér
a szerelem haláltusája?(1)
A seb behegedt. Nincs nyoma.
És érintés nélkül mégis
felnyílik. Elkezd vérzeni.
Fekete-vörös gyöngyei
peregnek, porba hullanak.
És átvérezi az évszakot.
Akár a sötéten vérző
későőszi, mély alkonyat.(2)
Az vagy: Ásványi sók.
Fehérjék. Foszfor. Vas.
Magnézium.
Széthulló elemek.
A férgek étke. A poré.
S vagy: Egyetlen. Ismételhetetlen.
Arcod királyok arca
romolhatatlan érmeken.
Mulandóságod diadal.
Nézik az irigy istenek.
Az örök közönyén átégsz.
Világok élnek – halnak
veled.(3)
A szemed még él. Vallja a tó, az ég.
Átsüt az öröklét haván.
Ha kél az Esthajnal, szemembe néz.
Fáklya a nyirkos esteken.
Járatlan úton vezet fénye.
És elkísér a végtelen éjbe.
Ahol se fény. Se kegyelem.(4)
Nagy vizek mellett élnék egyedül.
A kristálytükröknek hűvös hazája
befogadna áttetsző egébe,
hallatszana a mélység surrogása.
Vizek mellett, hol óriási fák.
Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra.
Hajók, amelyek nem kötnek ki már.
A partban, lenn a vízmarta kövek
megszeghetetlen gránit hallgatása.(5)
Nem a halál iszonyata.
Nem halálod üszkös sebe. Az egyetemes gyász csöndje ég. Méltóság. A múlt ünnepe. A fájdalom lappangó lángja. Kő.A törvény világossága. Arcodat idéző szeansz. Az emlék oldó szertartása. (6)
1.Eljön-e a perc? 2.Nincs nyoma 3.Világok élnek, halnak 4.Se fény, se kegyelem 5.Kristálytükrök 6.Méltóság, kő
Már nem is mondom a neved.
Van úgy, hogy rád se gondolok.
Csak tudlak. Mint a képletet.
S ahogy tudom: a föld forog,
a Nap ragyog, a hús rohad.
Igazság vagy már, nem való:
megtagadhat a gondolat,
a sejtek nem felejtenek.
Elfogynak törvényük szerint.
S törvénytelenül megteremtenek.
Velük halsz, s támadsz föl megint. Vagy. Mint a végső axiómák.
Az ok a jelenségek alján.
S úgy ütközöl ki tetteimben
értelmetlen s kérlelhetetlen,
akár a kőkemény borosta
s holtak éles, sárga arcán.
Esténként néha, egyedül már, mikor az utca csendje altat, s a szegletekben por s szemét száll és a mélyedésben barackmag, elgondolkodom, hogy íme itt van ez a város is, s nem is ritka. Álmok, közhelyek, s milyen mélyen enyém lett mégis titka, piszka, akárcsak az a régi édes gyalogút. De hol is van az már, az az emlék, amikor fényes délutánok ültek a rozsnál
s én is ott ültem. Jó kesernyés illatok libegtek a szélben. Elgondolkodom, de régen is volt, istenem, milyen réges-régen. Változunk, kopunk. Új az ágyunk. Emelet, kő meg szürke aszfalt. De az ember csak fújja, fújja szívéből az egyetlen-egy dalt,
a gyermekséget és az édent. A ködben neonfények úsznak. Éjfél van. Sötét glóriája megnő a nagy bérház-kapuknak. Üres lesz minden, mint a pálya, ha véget ér a meccs. Az utcák s a terek a csorgó magányban egyhangú álmukat alusszák, akár a nők, kik minden este valami jó csodára várnak. S akár a férfiak, kiket meg csak egy érdekel, a vasárnap, az arasznyi menedék, melyhez békességet ad egy-egy korsó. Nézem a várost. A remizbe fut a villamos, az utolsó,
aztán már csend lesz. Csak a tárgyak mélyen lüktet az örök élet, s az anyagmegmaradás nyelvén billió évekről beszélnek.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Fordította - Rab Zsuzsa
A melegszivű Költőnek, a nagyszivű Embernek, JUHÁSZ GYULÁNAK aki örök Atyám és Bátyám, nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével: Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány őszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.
S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bus negyven évedet szivünkön át
Már az Örökélet öleli.
Ujjongva hozom örök Koszorúm
- Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!
1
Külön világot alkotok magam. Mert mint baktériumnak csepp is tenger, Idegen, messzi bolygó minden ember, Kinek csak álma, vágya, gondja van.
És, jaj, nem élhet senki gondtalan! S az erős is forog, de mint a henger, Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!
S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza, Eggyét száz más kimért körökbe vonzza. S csak néhány bús lakója sír e merszen.
Csak néhány gondolat őrül bele, Hogy mért virít, bár marja Űr szele, Kerengő bolygó friss humussza, lelkem. 2 Kerengő bolygó friss humussza lelkem, Nehéz ekével szántja milliárd Vad, barna fájdalom s hegyes vasát Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gőzös, meleg barázdákon vetetten Kincses kalászok bólogatnak át Az út felé, hol kényes, büszke fák, A Szépség fái súgnak át a berken.
Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes, Sötét szeme s paraszti szája véres. És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta-Érzés arra bandukol S forró vér gőze száll ködökbe, hol Szépség-fák állnak illatokkal telten. 3 Szépség-fák állnak illatokkal telten, Lombjuk örök, tél sem vehette el, Ágaikon énekel a pehely S észbontó pompa nő a téli berken,
Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben Karácsonyokra nem diszitne fel Igy minden ágat, hajnalon ha kel Komoly nap is, ragyogva fényesebben.
Ilyenkor két gonosz titán-gyerek - Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk - Csinál a hóbul élő, furcsa bábut
És hógolyóz, mig messzi munka van, Hol tört Robot izzadtan ténfereg, Dübörgő gépváros zugó agyam. 4 Dübörgő gépváros zugó agyam: Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat Mély orgonára, és a gondolathad Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomoruan Deres partján zajló, jeges pataknak. (A épitők téglát téglára raknak, Molnárok szijja suhogón suhan.)
S mind robotol, minek? maguk se tudják, De egyszer tán megunják ezt a munkát, Izzadt ölükben őrület fogan - S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába Műhelybörtönbül bősz anarkiába Szétkujtorognak részeg-boldogan. 5
Szétkujtorognak részeg-boldogan, Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot, A gondolatok és az ízes lombok Alól örök tavaszba száll, rohan
Lelkük, mint ha a nap sugáriban Fölébredő baba kacag s a boldog, Ifjú anya fülébe szárnya-oldott Öröm csattog. De addig munka van.
Csak halk éjfélutáni éjszakán, Mint szunnyadó kedvest meleg leány, Cirógatja gyötört szivük az álom.
S mint éjjel-nyíló áloé-virágon, A kertben, úgy csókolnak elheverten A holdas fények rajta, mint ha kertben. 6
A holdas fények rajta, mint ha kertben Nyugodt rögökre bő eső ölel Jó áldást és a föld lomhán lehel Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,
Vagy napsugár ha bódult szembe lebben, Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel: Erőt vagy vak mámort ugy hintnek el A holdas fények emberbolygó-lelken.
Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa, Örök az Asszony, örök a varázsa. S szerelme sokszor lidércként ragyog
S szépsége, fénye, hideg és balog. Pedig kigyúl a vére, ha estenden Világbogárkák szárnya csókra rebben. 7
Világbogárkák szárnya csókra rebben; Az elefánt nagy vére mennydörög; A vadgalamb turbékol és sürög; Az Ember szebben csókol s véresebben.
A nagy, elomló asszony-test esetten Vonagló vággyá őrjít, mint örök Földéhes izzadt gazdát a rögök Fekete zsírja, kapzsi révületben.
Az orditás a torkom elrepessze: Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte. Egyszer hiába búg illatozó est -
A Gyermek ködbe pusztul kóboran. Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest, Sötét hitem, szent hömpölygő folyam. 8 Sötét hitem szent, hömpölygő folyam. Mélyében földet, iszapot keverget, De szűzre mos minden fekélyes lelket Hideg hulláma s mormol komolyan
És hangja mint bus apaszó, olyan: - Gyertek fürödni hozzám, gyertek, Ó gyertek hát fürödni, lelkek! S kirúgott, éhes kutyaként rohan.
De nyáron új erőt dajkál a földnek, Komor télen rajt jégtáblák törődnek S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
Mely fényét róla híven visszakapja, Fölötte a magyarság bolygó napja. S kereng a bolygó, mint fáradt agy este. 9 S kereng a bolygó, mint fáradt agy este Örökké kínzó nagy kérdés körül És mint a rab, ki börtönén belül Falat tapint őrülten - hátha gyenge.
Ó mért nem lendülhet a végtelenbe Külömb, szebb Nap felé, amely hevül S ölelő sugárt szálló-mederül Melegen ont, megértően izenve.
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg, Szebb útra innen semmi el nem indít S napunk hideg, mint rideg őszi este.
Tán fénye nem is volt soha meleg! Szeretetemtül csak hevülne meg: Amint kihűl, lehull az éjbe esve. 10
Amint kihűl, lehull az éjbe esve - Ó szűkösen, de addig birja ki Napom, amíg még Isten is - aki, Mint vőlegény menyasszonyára lesve,
Kiváncsian kandít kitárt szivembe, (Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) - Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre
Minden napok Egy-Nappá égnek össze, Hogy minden bolygót melegen fürössze Betelt életben lángjuk, mely lobog Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó, Kiolvad szívünkből a téli hó, Mint feledésbe hulló verssorok. 11 Mint feledésbe hulló verssorok, Nagy bánatok is feledésbe hullnak, Beteg ölébe megvacogó Multnak S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok. Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak, Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak, S meleg szép szóvá büszke kardvasok.
Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét: Szerető szívhez lesz Világbékesség. Az éhendöglődő szellem röpülhet
Új-izmú sasként Titok-csúcs fele: Miért az Én? és végtelen fele, Ha bolygók és világok mind kihülnek. 12 Ha bolygók és világok mind kihülnek, Minden atóm az Ősbe visszahull, Minden lélek az Úrba szabadúl, Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek, Mint illat s dögbűz a magasba, túl, Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl, Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.
Minden világ a Mérhetetlen része, Az Isten is a lelkek Egy-Egésze. S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom. S tovább kereng bolygóm a bús uton, Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek. 13
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek (Mert az Igazság: Élet és az Út, Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg
Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek Táltossa torkából nekivadúlt Jeges lihegések s a meglapúlt Vándor bőrén maróra keserülnek)
Az apró bolygó éppen annyit ér Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény, Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.
`Velem az is, ki csakis halni él, Egyenlő;` ám hogy választott vagyok, Komor bolygóm a legszebben lobog. 14
Komor bolygóm a legszebben lobog, Mert nem zugat fényt senki szabadabban A süketség éjébe s éhes rabban Sültek szaga meg illatos borok
Se mankózzák úgy vágyát, mint robot Után ha lángom rácsán át beharsan Fásult szivébe, mint hol észak-sark van Felbukkan bús, de tiszta napkorong...
A Békesség-Noé szivembe jöjjön - Nagy tisztulás-özön zug bennem és Bár keserűségvulkán dübörögjön,
Lávás szitokkal födve a vetést, Nekem van szörnyü s lesz szép igazam. Külön világot alkotok magam. Mesterszonett Külön világot alkotok magam. Kerengő bolygó friss humussza lelkem, Szépség-fák állnak illatokkal telten. Dübörgő gépváros zugó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan A holdas fények rajta, mint ha kertben Világbogárkák szárnya csókra rebben. Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este, Amint kihűl, lehull az éjbe esve, Mint feledésbe hulló verssorok.
Ha bolygók és világok mind kihülnek, Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
Magnézium.
