Árnyak ingnak, és bezárjuk ajtainkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő. Alszik a homályos éjbe künn a csengő. A díván elbújik félve. Szundít a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyűk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók, a szegény tükör is hallgatag lóg. Ó, néma csengetyűk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szelindek, föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót. Alszanak a régi réz-kilincsek s alszanak a fáradt, barna ajtók.
A félig kinyílt ajtó mögött nem állt senki, de kinyílt mindig újra. Azt kellett hinnem, kinyitják. Mint aki kellemetlen kötelességének tesz eleget (óvja magát), minden meggyőződés nélkül, felsőbb utasításra csaknem, húzva az időt, kelletlen fölálltam, az ajtóhoz lépve a teljes, figyelő némaságban a hátamat lapjának vetettem szorosan, de egy résen szürke fejek gurultak be (kitiltott gondolataim rólad).
Akár egy elnyújtott kivégzés.
Lassított kín. Parázsló máglya.
Lesz-e az Időben irgalom?
Eljön-e a perc, hogy véget ér
a szerelem haláltusája?(1)
A seb behegedt. Nincs nyoma.
És érintés nélkül mégis
felnyílik. Elkezd vérzeni.
Fekete-vörös gyöngyei
peregnek, porba hullanak.
És átvérezi az évszakot.
Akár a sötéten vérző
későőszi, mély alkonyat.(2)
Az vagy: Ásványi sók.
Fehérjék. Foszfor. Vas.
Magnézium.
Széthulló elemek.
A férgek étke. A poré.
S vagy: Egyetlen. Ismételhetetlen.
Arcod királyok arca
romolhatatlan érmeken.
Mulandóságod diadal.
Nézik az irigy istenek.
Az örök közönyén átégsz.
Világok élnek – halnak
veled.(3)
A szemed még él. Vallja a tó, az ég.
Átsüt az öröklét haván.
Ha kél az Esthajnal, szemembe néz.
Fáklya a nyirkos esteken.
Járatlan úton vezet fénye.
És elkísér a végtelen éjbe.
Ahol se fény. Se kegyelem.(4)
Nagy vizek mellett élnék egyedül.
A kristálytükröknek hűvös hazája
befogadna áttetsző egébe,
hallatszana a mélység surrogása.
Vizek mellett, hol óriási fák.
Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra.
Hajók, amelyek nem kötnek ki már.
A partban, lenn a vízmarta kövek
megszeghetetlen gránit hallgatása.(5)
Nem a halál iszonyata.
Nem halálod üszkös sebe. Az egyetemes gyász csöndje ég. Méltóság. A múlt ünnepe. A fájdalom lappangó lángja. Kő.A törvény világossága. Arcodat idéző szeansz. Az emlék oldó szertartása. (6)
1.Eljön-e a perc? 2.Nincs nyoma 3.Világok élnek, halnak 4.Se fény, se kegyelem 5.Kristálytükrök 6.Méltóság, kő
Már nem is mondom a neved.
Van úgy, hogy rád se gondolok.
Csak tudlak. Mint a képletet.
S ahogy tudom: a föld forog,
a Nap ragyog, a hús rohad.
Igazság vagy már, nem való:
megtagadhat a gondolat,
a sejtek nem felejtenek.
Elfogynak törvényük szerint.
S törvénytelenül megteremtenek.
Velük halsz, s támadsz föl megint. Vagy. Mint a végső axiómák.
Az ok a jelenségek alján.
S úgy ütközöl ki tetteimben
értelmetlen s kérlelhetetlen,
akár a kőkemény borosta
s holtak éles, sárga arcán.
Esténként néha, egyedül már, mikor az utca csendje altat, s a szegletekben por s szemét száll és a mélyedésben barackmag, elgondolkodom, hogy íme itt van ez a város is, s nem is ritka. Álmok, közhelyek, s milyen mélyen enyém lett mégis titka, piszka, akárcsak az a régi édes gyalogút. De hol is van az már, az az emlék, amikor fényes délutánok ültek a rozsnál
s én is ott ültem. Jó kesernyés illatok libegtek a szélben. Elgondolkodom, de régen is volt, istenem, milyen réges-régen. Változunk, kopunk. Új az ágyunk. Emelet, kő meg szürke aszfalt. De az ember csak fújja, fújja szívéből az egyetlen-egy dalt,
a gyermekséget és az édent. A ködben neonfények úsznak. Éjfél van. Sötét glóriája megnő a nagy bérház-kapuknak. Üres lesz minden, mint a pálya, ha véget ér a meccs. Az utcák s a terek a csorgó magányban egyhangú álmukat alusszák, akár a nők, kik minden este valami jó csodára várnak. S akár a férfiak, kiket meg csak egy érdekel, a vasárnap, az arasznyi menedék, melyhez békességet ad egy-egy korsó. Nézem a várost. A remizbe fut a villamos, az utolsó,
aztán már csend lesz. Csak a tárgyak mélyen lüktet az örök élet, s az anyagmegmaradás nyelvén billió évekről beszélnek.
