Gyurkovics Tibor - Túlélni

Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.

Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.

Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.

Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.

Wass Albert - Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot...
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra...
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot...
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket...
Olyan jó volna messze menni...

Weöres Sándor - Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Baka István - Már vállamon…

A csillagok mély poharában
csöppecske hűvös pára ing,
hogy reszketnek hajad szagában
egymáshoz békült árnyaink. 

Gyertyává nyúlik tested árnya,
hajszálak füstölnek felette,
mint égre, ül szálló szoknyádra
s felcsillan egy-egy porszemecske.

Tekinteteddel fát ölelgetsz,
már vállamon ketyeg karórád,
s a fellegek szép repülői
színes lámpáikat kioltják.


(1968. április 24.) / Magántulajdon

Kosztolányi Dezső - Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!


Kép: Yakubu Sika Nader "Twilight Garden", 1907-09, magángyűjtemény

József Attila - Áldalak búval vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szivemhez szívvel keveredsz-e, -
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szivére borítja.

Bella István - Szeretkezéseink 1.

Fotó

 1.

Nincs ű, nincs, í, az é csak élene,

nincs v, nincs d, a d csak délene,

csak krí, csak krű, csak a hangok szive, 

félkék, félzöld, a színtelen zene:

NINCS HANG

É É nélkül

V V nélkül

Hang hang nélkül

Csak a zene szine

Nincs hang

Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,

nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,

nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,

csak fél-í, fél-ű, csak a zene szine:

NINCS FÉNY

Fény fény nélkül

Kék kék nélkül

Zöld zöld nélkül

Csak a zene szine

Nincs fény

Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,

nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,

nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,

köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:

NINCS FÖLD

Éj éj nélkül

Mély mélység nélkül

Föld föld nélkül

Csak a lenni lehelete

Nincs föld

Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,

Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,

nincs tér, idő, csak időtérlene,

nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:

NINCS SlNCS

Csak Te, az ige: a lenni lehelete!

Lara Fabian - Caruso

Kassák Lajos - Veled vagyok

Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem,
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt
mégis megállunk.

Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

Gyurkovics Tibor - Te folyosó (Salfedi bohócmester dala )

Magányod végeérhetetlen
folyosóján csak mint a vak
madár röpülök szárnyszegetten
akárhogyan de lássalak

ezerszer is nekiütődöm
a falaidnak önmagad
leghomorúbb gyermekidőkön
fönnakadt zátonyainak

beléd ütközöm aki egyre
- szemem és szárnyam fölsebezve -
közelebb vagy és távolabb:

hogy megértsem az isteni
fényben-falakban mint a vak
hogy nem tudom megérteni.

Jónás Tamás - Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Áfra János – Zajlás

Legyen a leghosszabb folyó,
ahogy lábaink egymást követik.
Kitartóan húzod magaddal
a tekintetem. Előbb lemaradok,
ám e kiszámított távolodásban is
csak a sodró várakozás vezet.
Kezeim a levegőben feléd eveznek,
csakhogy hátrafordulásod összezavarja
a szívbillentyűket. Az ütem borul,
és vörösbe csap át arcomon. Kivárok.
Aztán közel kerülsz hirtelen, mert lassulni
kezdesz, én pedig ettől hinni valamiben.
Hogy talán a főtér lépteket oszlató
torkolatánál nem válnak majd el
szándékaink. Te megállsz, bevárod
egy fánál ezt a másik pár nyugtalan lábat,
hogy végre kiderülhessen, mit jelent,
ha lentünk hideg részei találkoznak.
Pihenünk, mintha fekve. Nézünk,
mintha rég. Másikon át a nyugalomba.
Óvatosan pillantasz le. Látod, egymást
takarjuk végre. Tört hajók szigete
az aszfalttengeren.

Dsida Jenő - Csak egy

Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;

Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!

Ady Endre- Játék, játék, játék

Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.

Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.

De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyu dudva.

Magam kinálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.

Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kivánatot űzni
Kivánó kivánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.

Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.

Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.

Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.

Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.

Buzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.

Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.

Folyót a tengerbe,
Buzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba.

Dsida Jenő - Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

Illyés Gyula - Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Radnóti Miklós - Áhitat

 

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

Garai Gábor - Veled vagyok

Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!


Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.


Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?


Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémántholdjait.

Kiss Judit Ágnes - Szerelem, utoljára

A szerelem majd egyszer elmúlik,
a rabszolgának is díszére váló
alázat és a vele együtt járó
szenvedés. A lázat, ami ágynak
döntött, s dacolt hideg borogatással,
csillapítókkal, esténként sem érzed,
s a nemtörődöm rándításra eddig
merev vállízület lazulni kezd.


Lábujjhegyen, reggel, hogy fel ne ébreszd,
nem óvakodsz ki feltenni a kávét,
ha késve jön, nem bámulod az órát,
és nem fülelsz féltékenyen, kivel
beszél, ha hívják, s este nem sietsz
haza, ha másik férfi mosolyog rád.

Így minden könnyű, minden kellemes,
nincs miért sírnod, gyomrodból a görcs
felszívódik, s a kiszolgáltatott vágy
leszárad rólad, akár a szemölcs.

Amit feladtál érte, visszaszerzed
apránként, s többet vissza már nem sírod
azt az eszetlen összeolvadást,
óvod magad, mint fényüket a termek,
tudod, hol kezdődsz, tudod, hol van véged,
s a napról napra növő ürességet
csak valami más számlájára írod.

Kiss Judit Ágnes – Vándorlók dala

mint sérült hajótestbe
a sós víz a léken át,
úgy zúdul bőröm alá
minden reggel a világ.

Délután van, mire a sok rést
a közöny rongyai betömik.
Álmodom békés kikötőt,
és reggel indulok megint.

József Attila - Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep.
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Weöres Sándor - A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.

Török Sophie – Csillag-üzenet

Még eligazitom gyürt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papirt
éjbenvirrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
butorokat. De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetit láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – ugy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt
gyöngyszinü eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álombasüppedt háztetőket
Egy cseppnyi csillagot is látok!
óh szép kis csillagom! köszönöm
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hirt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.

Gyurkovics Tibor – Ének

Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz

Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat

hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!

Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.

Gámentzy Eduárd - Kérés

Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!

Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé

Szabó Lőrinc - Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

Szabolcsi Zsóka – Lennél-e?

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Reményik Sándor – Már nem fáj más…

Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.

Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.

Szabó Lőrint - Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

Faludy György – Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;
kifaraglak, megírlak és lefestlek, 

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested
külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.

Sárhelyi Erika - Öleld rám a nyarat

Látod, kedves, megjöttek a szürkék.
S ismersz, ilyenkor messzire repülnék,
mint a kedves, nyughatatlan gólyák,
kik a vén Földet körbebarangolják.

Öleld hát rám bőrödről a nyarat,
hogy mikor az ólom ég majd ránk szakad,
ne reszkessek, ahogy minden őszön,
ne hagyd, hogy az október megelőzzön,

s magával hurcolva borúba, sárba,
rám fonódjon nyirkos, hamuszín szárnya.
Mielőtt kedvem végleg elapad,
öleld rám, kedves, magadból a nyarat.

József Attila - Miért hagytál el, hogyha kívánsz

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Kiss Judit Ágnes - Csillagom, révészem

Átúszni a vizet
Nem futja erőmből,
Ha hidat építek,
Kifogyok a kőből.

Nincs mit felkínálnom,
Kifosztva mindenből
Kell elébed állnom.
Testből és lélekből

Mi megmaradt végül
Sok ölelés után,
Itt van fizetségül,
Csak vígy át a Dunán.

Vigyél a túlpartra,
Öröktől ott lakom,
Fogaid közt tartva,
Révészem, csillagom.

Fésüs Éva - A lényeg

A szépben az a legszebb, 
ami leírhatatlan, 
a vallomásban az, 
ami kimondhatatlan, 
csókban a búcsúzás 
vagy nyíló szerelem, 
egyetlen csillagban a végtelen. 
Levélhullásban erdők bánata, 
bújócskás völgy ölében a haza, 
vetésben remény, moccanás a magban, 
kottasorokban rabul ejtett dallam, 
két összekulcsolt kézben az ima, 
remekművekben a harmónia, 
részekben álma az egésznek, 
és mindenben a lényeg, 
a rejtőzködő, ami sosem látszik, 
de a lélekhez szelídült anyagban 
tündöklőn ott sugárzik.

Zelk Zoltán - Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Tamás Tímea - A madárijesztő hangja (részlet)

játszol uram! tudom tudom
s naponta újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csend ölében keress engem

néha megőrzött homokszemcse
néha még annyi sem vagyok
s a rozsda lassan belepi
a lelkemen a lakatot

egerek cincognak boldogan
köröttem és a rét alatt
egy vakondokleány hangosan
fúrja az alagutakat

reggel még egy csillag ragyog
és én hallom a légen át
szárnysuhogtató angyalok
örökre néma kardalát

itt vagyok uram fáradok
hagyod, hogy holnap újrakezdjem
ennek a nyelvnek a legmélyén
úgyis csak te hallhatsz engem

vidáman megvagyunk jól tudom
hisz véghetetlen a világ
s arcod barázdáiban pihennek
ünnepekkor a Moirák

aztán csak fonják csendesen
mindazt mi már eldöntetett
s mi is kapunk tán belőle
egy életnyi ígéretet

gyere simítsd végig szemem
talán majd úgy látni fogod
ahogy a rozsda tövig rágta
a lelkemen a lakatot

mikor fogod már levenni
mikor hagysz szabadon uram
hogy úgy múljak el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan

ugye van olyan teremtmény
ki sosem volt kettesben veled
kit ősszel védtek simogattak
a rókavörös levelek

az éjjel egy rókalány bolyongott
a kerteken s a mezőkön át
fénylő bundájával csíkozva
keresztül-kasul az éjszakát

rám ismert s megszelídítettem
és szerettük egymást nagyon
egész addig míg nem látszott
a nyomuk az őszi havon

nekem tücsök-sorsú tél jött
ő elhagyott nem szenvedett
s minden fa lerázta lassan
magáról a leveleket

játszol Uram én jól tudom
és azt is – holnap újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csönd ölén keress engem

Váci Mihály - Vigyél el innen

Egész nap rádgondolok,

Vigyél el engem innen.

Emlékeink szénapadlásán

tedd fejem alá a karod.

Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,

mintha vinne régi fiáker.

Csontomat összetörték,

megtaposták az arcom,

gázoltak a szemembe,

kioltották a homlokom,

letérdeltettek engem,

kaján dereseikre húztak,

kötöztek kalodába,

kutyámat elzavarták,

tereltek a terekre,

és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,

a haragod is meggyógyít.

Szerettem volna kiáltozni,

orvoshoz elrohanni,

ha lenne még oly kocsma,

ha lenne még oly templom.

Szerettem volna sírni,

széjjelverni az arcuk,

a térdüket étfogni,

a kegyelmüket kérni,

géppuskát keríteni,

vagy egy templomi zászlót:

ügyészt, védőügyvédet,

papot, anyámat hívni:

menlevelet szerezni,

vallást, új hitet, törvényt,

érveket: - ne bántsuk egymást.

Nincs igazatok! - magyaráztam.

Nekem is igazam van! - kértem.

Befogtam a fülemet végül,

könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.

Vigyél el engem innen.

Te tudsz helyet a Földön,

hol nélkülük is van élet.

Váczi Mihály - Tollászkodó csillag

Véremen hintáztál,

szálltál szívemen.

Széllel kerítettelek: -

szabad voltál szerelmem.

Leveles ujjakkal

kerestem homlokod,

mint térdelő bodza

kérlel ablakot.

Gyökerek közt gyalogút,

hemperegtem érted,

porban, egek harmatában

kérleltem a térded .

Tördelt téli vaspatkó,

gyalult vihar éle,

- arcom kintről ráfagyott

ablakod jegére.

Lámpa voltál, vetkeztél:

tollászkodó csillag.

- Csókoltam forró sebét

levett szárnyaidnak.

Reményik Sándor – Szív

Szív – emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.

Szív – magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel – -
Azért sem a halál!

Szív – árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.

Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív –:
Az én szívem, a te szíved.

1934 december 10

Czóbel Minka - Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
lennék e világon,
körültem nagy nehéz,
meleg nyári álom.

Száz fehér virággal,
száz tündérmesével
a napsugár tüzes,
arany szemével.

Merre terjed szárnya
a nagy boldogságnak?
Hát a fehér felhők
hova, merre szállnak?

Keletről nyugatra,
elfújta már a szél…
Megzörren a gyenge
ezüst nyárfa-levél.

Kartal Zsuzsa - Hajnali hársak

Arra ébredtem fel, hogy szeretlek.
Tudom, nincs ebben semmi meglepő,
de engem meglepett, hogy nem hiányzol.
Május vége felé járt az idő,

s mintha először ébredne a város,
a semmiből csak most keletkezett.
Félálomban nyújtóztak a házak,
az utcák egymást kereső kezek.

Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült.
A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral.
A Duna felől jött. Akácillatot,
s kábító hársat hozva hajában.

Arcodra fújtam e kora nyári széllel.
Mélyen beszívtad a hajnali párát.
Elmosolyodtál. Betakartalak.
Álmodban megsimogattad a párnát.

Somlyó György

"S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal."

Niit, Ellen – Egy apró dal

Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.

Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig - szerelemmel.

Fordította: Rab Zsuzsa