Őrizlek, mint egy titokzatos végrendeletet,
mit nem bonthatok föl soha.
Lehet, hogy kincset őrzök,
mi nem lehet soha senkié,
lehet, hogy egy megbocsáthatatlan szörnyű bűnt,
egy rettenetes átkot a világra,
amit tűzre kéne dobni,
hogy senki meg ne hallja… Őrizlek csendesen,
magamba fojtva,
mint golyó a puskaport.
Hogy melletted vagyok, érzem, a végtelenben bolyongok s nem fáj semmi és nem is vonz többé már semmi a körön túl, melybe szerelmeddel bezártál. Oly tiszta fehér itt minden és oly elmozdíthatatlan mint ez a kőoszlop, amelyre rávésem neved s azt is, hogy enyém vagy és igazán szeretlek.
Tudsz-e már egyedül aludni szemhéjad ráncai közt az ismétlődő örökös sötétet figyelve mint a szél pörgette szöszt Tudsz-e odabúvóckodó lábak nélkül magadban melegedni mikor a paplan súlya jelzi életed értelmét hogy ennyi Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva a fel nem kelő csillagokba nézni magadba ejtve mint a csecsemő s elhagyatva mint kiterített férfi? Eszed lejár homlokod vízköves szobád falát ujjal se tudod érni tombol a nyár a nyárnak vége lesz s a nyárözönben telt szájjal nevetsz hogy fogaidat a nap fénye éri mint szádba ömlő melegsárga szesz – mert akkor végleges.
Óvó kezeim tenéked
ékes köpönyeget varrnak.
Violával végig hímzem,
violában gyöngy a harmat. Mátkád kikeletkor lettem,
szállt ránk szirom-özön, illat.
Paripáid gyors patái
ezüst hangon értem sírtak. Ici-pici kút a Hold is,
szirom-özön vékony vigasz,
csak a karod kell már nékem,
vele éjjel átszorítasz,
vele éjjel átszorítasz.
(Nagy László fordítása)
Gyöngéd két kezemmel , édes,
gyöngyszín köpenyt varrtam néked,
violát hímeztem rája,
sujtást kék vizekből éknek.
Éj volt, kedvesemmé lettél,
hold járt tavaszi fehéren,
lovad négy lábán a patkó
ezüst könnyet sírt az éjben.
Nem kell nékem szegfű, rózsa,
kicsi kút a hold az égen,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel!
Jött április a völgyön által,
sárgulva millió virággal:
a csermelyek hulláma sárga
és az a hegy, a föld, a márga,
sárgák a gyermektemetők,
a kert, ahol pihennek ők.
A földgolyó egyszerre sárgult,
mindenhová fényes sugár hullt,
az aranyliliom felett
langy harmat, arany-permeteg,
a sárga rózsákon libegve
megannyi sárga, pici lepke.
A fákra föl meg sárga, kúszált,
remegve ingó koszorú szállt,
illat suhant lágyan, mesésen
a friss, aranyló ébredésben.
A holtak csontja közt kinyúlva
mozgott az Isten sárga ujja.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Április jött, és csupa sárga minden virága, sárga a csermely habja, s a völgy s a domb is sárga, a holt kisdedek sírkertje s a gyümölcsös szerelmes lángja.
A nap lecsorgó fénye vonja a világot sárga mázba: jaj, az aranyló liliomokon langy arany harmat csillogása! és sárga pillangók szállnak a sárga tearózsákra!
Sárga füzérek kúsznak mohón a fákra; a felaranyló, ébredező élet arany-illatú malasztja hull a tájra. S a holtak csontjai közt sárga ujjait isten kitárja.
gyöngyszín köpenyt varrtam néked,
violát hímeztem rája,
sujtást kék vizekből éknek.
Éj volt, kedvesemmé lettél,
hold járt tavaszi fehéren,
lovad négy lábán a patkó
ezüst könnyet sírt az éjben.
Nem kell nékem szegfű, rózsa,
kicsi kút a hold az égen,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel!
(András László fordítása)