Aranykor Eleven Háza

 

"Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni amely az emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint sugárzó, valóságos kép, az igazi Otthon, az Aranykor eleven Háza.
Néha egy-egy helyen talán megvalósult belőle valami, de tapasztalnom kellett, hogy az én életem valósága sajnos rész szerint való, s míg az ősi kép egyre erősebben izzik a szememben, egyre távolabb kerülök a középponttól.. magamra hagyatva a sötétség erőivel.
Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden: a mozgásformák figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták szerkezetelemzése.. és az asszonyok faggatása az életről." 

A kép Makovecz Imre „álomrajza” , az Imre álma című kiállítás anyagából 2016.08.03. Gyula

Egynek lenni

 

Egynek lenni az alkonyattal, a csenddel, a határtalan, lélegző, élő mindenséggel.

❀ ❀ ❀

„A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában, de a derekuk már szürke volt, és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meleg volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott a föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak. Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinegét az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.”

 

 Részlet Fekete István Tüskevár című könyvéből

Fotó: Balla Erika

Ungvári László Zsolt - Meztelenül

Ahogy a citromsárga nyár
hajtincset lenget a szélben,
s az idő az arc fölött megáll,
úgy él ez a mese vétlen.

Kastélyt építek fellegekből,
hol lakhatunk, ha szoba nincs,
aprócska, lengő pipacsernyőn,
nézve, hogyan jut át a kincs

víz fodrán, lélekben, valakin.
Augusztus így száll el felettünk,
míg nő a láz és eltörpül a kín,
aranyládánk noha végleg eltűnt.

Mondd, hogyan becézzelek?
A szó galambként ellebeg.
Kellesz nekem hétköznapokon,
midőn fehér éjed ellopom,

hogy légy velem, ha félelem
kiáltoz bennem, mint a szél,
hogy tiszta ruhát végy nekem,
ha hallgatok s a húr beszél.

Várd ki a percet nélkülem.
Szótlan a vers, a gyorsütem, hogy
kimondjalak, ha part szakad,
s szétgurul számban a szavad.

Légy velem, ha arcul csap a csönd,
s magányom fekete függönyén
a rézcsőrű holló beköszönt.

Rövidül a nappal, s éjek küszöbén
meztelen várlak, idézlek én.

Értelmezés

 

"…a világ dolgai nem csak vannak, léteznek, hanem jelentenek is valamit, van értelmük, rezgést váltanak ki bennünk, amit néha elsőre nem igazán értünk…
Amikor jelképes értelemben látjuk az életet, akkor az érzelmi részvétel és az értelem a fontos. A világ ekkor nem csak úgy van, hanem kapcsolatba lépünk vele és jelentést adunk neki. Nem csak a külvilág létezik, hanem a belső világ is – és a kettő kölcsönhatásban áll egymással….

A jelképben a világ beszél hozzánk, minden alakjában, ami valaha volt…..

A hétköznapokban átélt jelentős tapasztalatokat is szemlélhetjük jelképes vonatkozásban. Sokszor önkéntelenül is ezt tesszük: ha félholdat látunk, vannak, akiknek Mathias Claudius Esti dala jut eszükbe róla: 

Látjátok ott a holdat? Felét bár árny takarja, mégis kerek és szép.

Ha jelképként értelmezzük a világot és azt, ami velünk történik, akkor rezonanciában vagyunk a világgal. Összekapcsolódunk azzal a kérdéssel, hogy mit látunk benne, de azokkal is, hogy mit jelentenek a tapasztalatok a saját életünkre nézve, vajon létfontosságúak-e, vajon általuk jobban megértjük-e magunkat vagy adnak-e biztonságot az életben?

 

Részlet: Verena Kast: A léleknek idő kell

Fotó

Vers

 

A lélek nyelve a versben

A versek a maguk tömör nyelvezetében újfajta módon kötik össze egymással a hétköznapi szavakat: befelé irányítják a pillantást, vágyakat képesek feltárni és eddig elnyomott érzelmeket elevenítenek meg. Ulla Hahn ezt írja:
„A szórakoztatóipar az embertől el, kifelé irányítja a tekintetet. Arra szolgál, hogy szétszórja az embert. A vers befelé fordítja a pillantást. Egy vershez egy egész, összeszedett emberre van szükség. Magába szállhat, szünetet tarthat.”
Juan Ramon Ramirez (Jiménez valószínűleg elírás történt) verssorai jól példázzák, hogyan alakul ki a rezonancia:

A mai bőség
a holnap virágzó ága.
A lelkem visszaadja a világot a világnak,
ahogyan azt a lelkem látja. 

 

Fotó: Olaf Bathke

Áldozócsütörtök

 

"Áldozó csütörtökön, s holdudvarában szinte hallható a növekedés: fecseg, locsog, cserfel a fa, a fű, a határ, a bogár, a madár az ember; nyüzsög, nyüstöl a mindenek vér-kedve, s a nagy akarás a küzdelmet, a verekedést is hozza. Ki ki akaratlanul is árnyékot ad a lustábban nyújtózkodónak, elnyomja-lopja életét .
A Fönt leköltözik, e verekedésében is kamaszos szűzi óhajtásba a Paradicsom valós a földi tereken: együtt van itt aki még zsenge alig-növény, azzal, aki már virágzó csupapompa, s némelyek érett gyümölcsüket kínálják már…"

 

Részlet: Molnár V. József: Kalendárium

Fotó: Harmath Beáta 

Madarak és fák - Május 10.

 

"S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (…)
Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (…)
Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam.
És akkor a csöndes estén,
Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."

Részlet Wass Alberttől