A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan súlyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés és felismerés súlyával ; dadogva beszél, mint mindenki, aki ittas egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelvelő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végzetével.
Márai Sándor - Négy évszak, Bazsarózsák
"Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni amely az
emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint
sugárzó, valóságos kép, az igazi Otthon, az Aranykor eleven Háza.
Néha egy-egy helyen talán megvalósult belőle valami, de tapasztalnom
kellett, hogy az én életem valósága sajnos rész szerint való, s míg az
ősi kép egyre erősebben izzik a szememben, egyre távolabb kerülök a
középponttól.. magamra hagyatva a sötétség erőivel.
Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden: a mozgásformák
figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták
szerkezetelemzése.. és az asszonyok faggatása az életről."
A kép Makovecz Imre „álomrajza” , az Imre álma című kiállítás anyagából 2016.08.03. Gyula
Egynek lenni az alkonyattal, a csenddel, a határtalan, lélegző, élő mindenséggel.
❀ ❀ ❀
„A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában, de a derekuk már szürke volt, és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meleg volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott a föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak. Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinegét az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.”
Ahogy a citromsárga nyár
hajtincset lenget a szélben,
s az idő az arc fölött megáll,
úgy él ez a mese vétlen.
Kastélyt építek fellegekből,
hol lakhatunk, ha szoba nincs,
aprócska, lengő pipacsernyőn,
nézve, hogyan jut át a kincs
víz fodrán, lélekben, valakin.
Augusztus így száll el felettünk,
míg nő a láz és eltörpül a kín,
aranyládánk noha végleg eltűnt.
Mondd, hogyan becézzelek?
A szó galambként ellebeg.
Kellesz nekem hétköznapokon,
midőn fehér éjed ellopom,
hogy légy velem, ha félelem
kiáltoz bennem, mint a szél,
hogy tiszta ruhát végy nekem,
ha hallgatok s a húr beszél.
Várd ki a percet nélkülem.
Szótlan a vers, a gyorsütem, hogy
kimondjalak, ha part szakad,
s szétgurul számban a szavad.
Légy velem, ha arcul csap a csönd,
s magányom fekete függönyén
a rézcsőrű holló beköszönt.
Rövidül a nappal, s éjek küszöbén
meztelen várlak, idézlek én.
"…a világ dolgai nem csak vannak, léteznek, hanem jelentenek is
valamit, van értelmük, rezgést váltanak ki bennünk, amit néha elsőre nem
igazán értünk…
Amikor jelképes értelemben látjuk az életet, akkor az érzelmi
részvétel és az értelem a fontos. A világ ekkor nem csak úgy van, hanem
kapcsolatba lépünk vele és jelentést adunk neki. Nem csak a külvilág
létezik, hanem a belső világ is – és a kettő kölcsönhatásban áll
egymással….
A jelképben a világ beszél hozzánk, minden alakjában, ami valaha volt…..
A hétköznapokban átélt jelentős tapasztalatokat is szemlélhetjük jelképes vonatkozásban. Sokszor önkéntelenül is ezt tesszük: ha félholdat látunk, vannak, akiknek Mathias Claudius Esti dala jut eszükbe róla:
Látjátok ott a holdat? Felét bár árny takarja, mégis kerek és szép.
Ha jelképként értelmezzük a világot és azt, ami velünk történik, akkor rezonanciában vagyunk a világgal. Összekapcsolódunk azzal a kérdéssel, hogy mit látunk benne, de azokkal is, hogy mit jelentenek a tapasztalatok a saját életünkre nézve, vajon létfontosságúak-e, vajon általuk jobban megértjük-e magunkat vagy adnak-e biztonságot az életben?
A lélek nyelve a versben
A versek a maguk tömör nyelvezetében újfajta módon kötik össze
egymással a hétköznapi szavakat: befelé irányítják a pillantást,
vágyakat képesek feltárni és eddig elnyomott érzelmeket elevenítenek
meg. Ulla Hahn ezt írja:
„A szórakoztatóipar az embertől el, kifelé irányítja a
tekintetet. Arra szolgál, hogy szétszórja az embert. A vers befelé
fordítja a pillantást. Egy vershez egy egész, összeszedett emberre van
szükség. Magába szállhat, szünetet tarthat.”
Juan Ramon Ramirez (Jiménez valószínűleg elírás történt) verssorai jól példázzák, hogyan alakul ki a rezonancia:
A mai bőség
a holnap virágzó ága.
A lelkem visszaadja a világot a világnak,
ahogyan azt a lelkem látja.
Fotó: Olaf Bathke
"Áldozó csütörtökön, s holdudvarában szinte hallható a növekedés:
fecseg, locsog, cserfel a fa, a fű, a határ, a bogár, a madár az ember;
nyüzsög, nyüstöl a mindenek vér-kedve, s a nagy akarás a küzdelmet, a
verekedést is hozza. Ki ki akaratlanul is árnyékot ad a lustábban
nyújtózkodónak, elnyomja-lopja életét .
A Fönt leköltözik, e verekedésében is kamaszos szűzi óhajtásba a
Paradicsom valós a földi tereken: együtt van itt aki még zsenge
alig-növény, azzal, aki már virágzó csupapompa, s némelyek érett
gyümölcsüket kínálják már…"
