A legkedvesebb fájdalmamnak
(a bőröm alatti apró részen, ahol
átharaptál a kabáton,
és végül nyoma sem lett
a felszínen, mint amikor
lézerrel üvegbe családi fotót),
nem tudom, minek köszönhetően,
talán mert vékony a bőr a mellkasomon,
az állkapcsod erős, vagy
lustán, mégis felelősséggel táplálom
– tábortüzet éjjel a parton –,
nincsen csillapodása.
Kép:
: https://www.pexels.com/hu-hu/@xi-xi-918184
mérgezett telek havával takarva
két part közt mélyen kucorog a bánat
fekete varjak seregei szállnak
mint szélnek feszített foltos vitorla
nyüszít bennünk a belénk gyúrt félelem
mezítelenek vagyunk mint a tenger
így köszönt ránk a józanító reggel
és összecsuklik körül a végtelen
nem hárítom át – magamnak kerestem
én pusztítottam magamban a vágyat
s vigaszt nem nyújt már semmilyen alázat…
de most sem Júdás szenved a kereszten
s mint a platánok kínálkozó testét
pusztító féreg rágja szét az estét
Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül
hosszú tél fukarul méri a tiszta időt.
Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék,
eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek.
Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz
lelke nem adja magát. Mégis gond a magány;
titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors
vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt
kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás.
Merre sietsz a halállal – az Úr mezején –
nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül
száz meg száz olajos, fémtollú madaram,
már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket
tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.
A rózsakötőjü nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomoruság abroncsává görbíti már
Lomha lángu poklos katlanában.
Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.
Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!
Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.
S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.
Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többet nem packázik énvelem!
De akarásom leölt hizóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.
E nap megint ellobbant mint a láng,
s ki annyit vártad, éhen és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét mint a táltos
és belenézz, ahol legfényesebb –
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.
Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.
Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon –
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom!
Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény! s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
– Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!
Fotó: Pinterest mennyfox55
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.
Sokáig küzdhetsz ellene,
de egyszer eljön az ideje,
eljön az ideje a bánatnak,
mikor már rég nem bántanak,
eljön az ideje a szégyennek,
amikor vétkedet megérted,
eljön az ideje a gyásznak –
s nem, mikor sírokat ásnak,
később derül ki veszteséged,
mikor már úgy hiszed, kiheverted.
Mikor nevetsz, rájössz: sírnod kéne,
csak eddig nem vetted észre.
Eltakartad szemed, hogy ne láthasd,
szinte halálig makacs vagy.
De eljön az ideje mindennek.
S ezért születtél embernek.
