Garai Gábor - Mint kisgyerek

 

 

Mint kisgyerek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Stiller Kriszta - ennyire

ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg
egy utca mélyén állok megzavartan
mint fák fejében apró szélütések
pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam
kitépem onnan nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha szétszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni

 

Fotó: Gabriel Isak

Imre Flóra - Arcéled

 

az arcéled a félsötétben

lent az idő hullámai

szénrajzvonal mélyszürke égen

a tengert itt csak hallani

 

csak a szagát érzi az ember

emelkedik-süllyed a hold

fogyóban utolsó negyedben

ki tudja volt-e ami volt

 

csak a tenger hullámai

az idő örök partra néz

a kesernyés-sós szag ami

édesebb mint a füge méz

 

csak az emlék ujjammal néznem

az arcéled a félsötétben

Szécsi Margit - Elkezdeni

Elkezdeni, mindent elkezdeni
de csak elkezdeni
mint az isten a teremtést
s otthagyni a félbemaradt világot,
ellebegni elegánsan
s otthagyni a félbemaradt világot
robbanó láva-rózsákkal,
hullámzó, fel-felszakadó fennsíkokkal,
vonítva-szülő halmokkal, fájásokkal,
fájásokkal amiknek mértéket nem szab senki soha,
szörny-sikolyokkal, keletkező és
kipusztuló népfajok sikolyával,
eldobni a földet a megkezdett űrbe: röpüljön,
s lehessen rajta minden, s megtörténhessen minden,
minden megtörténhessen a földön,
ráhagyni a világot a világra,
hogy lógjanak rajta a féligkész lények,
az erdőtüzek üszkösült óriás fái,
a megkezdett tervek, a meg-nem-érett gondolatok,
a leromlott gótikus tornyok, a kormos vas-traverzek,
elkezdeni fenségesen, s odacsapni unottan
a mű végére a halált –
elkezdeni, mindent elkezdeni
mint az isten a földet, a ringyó az ölelést,
mert az csak pénzért, az csak pénzért,
pénzért vagy sikerért,
elkezdeni, mindent elkezdeni,
hitet, politikát, és deklamációt,
és proklamációt, hogy higyjen az ember
és bolonduljon az ember, mint még soha –
megfulladok a fényben, a plakátok
hangtalan üvöltésében –
istenek, kurvák után aki következel:
ó emberi szándék, leszel-e teljességre szorító!
s lesz-e még erőm befejezni magamat!
Csontkezemet is bíztató villámütés:
megkoronázod-e sorsomat, szerelem!

 

Kosztolányi Dezső - Vigyázz

 

Vigyázz.Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.

Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Stiller Kriszta - nullaóra

 

alul vagy és én felül
tüskeág a szív körül
néhány gomb a testemen
nappal vérzek, este nem
foggal nyiss meg kés helyett
annyi van, hogy vége lett
király utca, szép magas
égig ér a lámpavas
nincs ünnep, ha itt lakom
angyal lóg az ágakon
toll a régi sezlonyon
nélküled nincs lábnyomom
éjjel-nappal kértelek
holdtócsákba térdelek
nehéz, mint a kurvasors
ha már sosem válaszolsz
széttaposott részeken
megyek életrészegen
élek, mert a víz kiver
én nem halok senkivel
itt lehetsz, de nem hiszem
nincs kiben fürödni sem
mocskos lettem fényt kapok
tátognak a vérpadok
megölnélek józanul
felül vagy és én alul

 

Fotó

Weöres Sándor - Ének a teremtésről

 

 

Amikor Isten a világot szülte,
a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
Recsegtek a jegek,
amint a tűz-gyerek
fölfele tört.
S éledt a föld.
A lánggömb kék útján végiggurult,
aztán a tükröző mélységbe hullt:
habokra ráhajolt,
szikrázva fuldokolt,
pirosan elhasadt,
mint aki sugarat
többé se hint –
de reggel visszatér az égre megint.

És ahogy a Nap a hevét kifújta,
a szinekbe-bomlott világra újra
árnyék hajolt.
S fölkelt a Hold.
Ujjasan elomló
éjszakai fény,
szelid helytartó
a király helyén.
Míg hajnal előtt
szunnyad a színek csokra,
fehér legyezőt
terít a habokra.
Az örök szerelmet példázza ő:
dagad és apad, de mindig visszajő.

S hogy fény legyen itt lenn
ha a Hold kiapadt:
kigyujtotta Isten
a csillagokat.
Nem-változók, aprók, kemények:
örök szeretetről beszélnek.
S ha burkot vonnak az égre a rémek:
eltűnnek, aztán megint visszatérnek.

A világ világolt élettelen.
Hiányzott mindenből az értelem.
Hogy legyen, aki épít, rombol,
ember készült hóból és koromból:
szájában édesség,
fejében fényesség,
szivében lüktet a vér
s mindegy, hogy mi neve,
boldog-e, szives-e,
kinek a kedvese:
elmegy és vissza se tér. 

 

 

Szakács Eszter- Bárhogy írom meg

Ahogy megáll valaki a fák alatt.
Hűvös van. Azt hiszem, pulóvert veszek.
Ahogy sárga bakancsra nedves levél tapad.
Nem tudom, egy kő miért idézi folyton a kezed.

Minden olyan, mint valami gézen át.
Mintha révülten kavarnál egy csésze teát,
s az alján, mint Luca-napkor, megláthatnád
annak, akiről álmodni félsz, az arcát.

Esős reggel néha úgy tűnik, veled,
de csak - saját nagyanyám - magamban beszélek,
s estére hideg szavakkal telik meg e test,
mely a tükrökben oly gyakran eltéved.

Hogy mit hallanék mégis szívesen tőled?
Talán, hogy tetszik az olajfás fényképem,
a meg nem rajzolt rajz, amiről meséltem,
padlóra vetett árnyéka redőnyömnek.

De minden mondhatom halálosan untat,
ezért (közhelyes kép: magakadt lemez),
bárhogy írom is meg dialógusunkat,
az ajtóhoz lépsz s kimész. A vége mindig ez.

Gergely Ágnes - Széttört üveggolyók

 

Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablaknégyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz,
neked nincs a világhoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog,
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokéit!
S voltál-e megbocsátó, hogy a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
Egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

 

Kép: Tara Turner

Nádasdy Ádám - Csak kirándul

 

Milyen lehet egy kis szekrényben élni?
Akinek ez jutott, rögtön megérti.
Szűk és sötét, forró és otthonos.
A fal repedt, a plafon csillagos.

Milyen, ha szűkek a járataink?
Ha nem fér el már se zakó, se ing?
Ő megszokta, jobbat nem is szeretne.
Sötétben, fényben, ez az ő szerelme.

Milyen, ha egyszer mégis megszökik?
Ha nehéz vágyak messzire lökik,
hogy onnan nézze magát, hűvösen?
Ijedt vándorban józan félelem?

Csak kirándul, hisz eljátszadozik
bárhol az életével. Századik,
meg ezredik próbálkozásra kattan.
Nyílik, s ő itt áll, szebb, nagyobb kalapban.

Győrffy Ákos - Egy kagyló megtisztítása

 

 

 

Négy- vagy ötéves lehettem, uszadékfákat
kötöztem  össze spárgával, tutajt készítettem,
ráültem, és eveztem a folyó közepe felé.
 
Volt egy erő, amit addig
nem ismertem. Nem tudtam arról az
erőről.
 
A parttól néhány méterre éreztem
meg, egyszer csak tudtam, hogy ez
az erő nem vesz tudomást rólam.
Ha nem lennék, ugyanígy sodorna valamit.
Vagy ha nem lenne semmi, amit sodorhat,
az sem számítana. Önmaga lenne,
mindegy neki.
 
A tutajon ülve úgy döntöttem, nem szólalok
meg többé. Nem szólok senkihez, mert
nem érdekel semmi, ami nem olyan,
mint ez az erő. Kérdeznek valamit, nem
válaszolok. 
 
Aki hozzám szólt, abban nem volt jelen
ez az erő. Csak abban láttam, ami nem ember.
 
Úgy látszik, nem kell feltétlenül embernek
lenni. Mert a kagylók például olyanok. Bennük
megvan az, ami miatt újra megszólalnék. A kagylók
szavakat írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne
valamit, válaszolnék.

 

... --- ... --- ... 

„Jó ideje már, hogy távolodom az írástól. Talán mindig is távolodtam, és csak azért kezdtem írni kamaszkoromban, hogy formát adjak a távolodásnak. Meg kellett értenem, mitől is távolodom egyáltalán. Mélységes, leírhatatlan csend van mindenütt. Ez a csend foglalkoztat a leginkább, nem tudok és nem is akarok úgy tenni, mintha bármi más is érdekelne ezen kívül. A világűr csendje a dolgok és a lélek mélyén. Ami nincs összefüggésben ezzel a csenddel, nem foglalkoztat.”…

 

„Ma, lassan négy évtized elteltével, a hiány okozta fájdalom határozza meg a tudatomat. A hiány okozta fájdalom, amit felnőttkornak hívnak. Egy üres tutaj úszik valahol a folyón, vagy a deltatorkolat útvesztőin át kijutott már a nyílt tengerre. Egy üres tutaj, amin mégis kuporog valaki. ” 

ESŐ -Irodalmi Lap

Fodor Ákos - Egy Pilinszky-dallam

 

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
– nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Bertók László - Lenn a földön a szó

 

Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.

Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.

Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.

Nadányi Zoltán - Nem szeretsz

 

 

Megálltam a télben,

nem éreztem a szélben,

hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,

de nem jött semmi fényjel,

hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,

nem súgta a sötétben,

hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,

tudom, ha be se vallod,

nem szeretsz. 

 

Nadányi Zoltán - Búcsú

 

El akartál menni,
jöttél elköszönni,
jöttél hírüladni,
nem fogsz többet jönni.

Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.

Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.

Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.

Jóbi Annamária - Akkor...

 

Igen még hallom ver a szívem
S ha akarom újra megidézem
Visszhangjait a mellkasod alatt
Ölelt a karod aludni hagytalak
A plafon beázott mintázatán
Mint felhőn ültek az angyalok
Összenevettek halkan a csendre
Megőrizték azt a pillanatot
Da-dom da-dom a ritmusában
Reménylőn kelt fel egy kis virág
S tusrajzot húzva a fehér plafonra
Angyalkéz rajzolt jövőt miránk

Niit, Ellen - Elmegyek

 

Forróságod két tenyeremben őrzöm,
és elmegyek.,
lépteid ütemét lépteimben őrzöm,
és elmegyek.
csókjaid arcomra-sütött bélyegét őrzöm,
és elmegyek…
A fények mind a vízbe dőltek, csak lábnyomaim
égnek tündökölve,
csak fájdalmam ragyog, nélküle vaksötét
zuhanna a földre.

Rab Zsuzsa fordítása

Bajza József - Emlékül

 

Ha létem elhervasztja a halál,
Emlékezzél reá, te kedves,
E lángszivtől szeretve mint valál;
S ha sírban is szeretni enged a halál,
S a szív még ott is érez és dobog,
Elhúnyt szívem téged, te kedves,
Hamvában is szeretni fog.

 

Őri István - A fa éneke a lehulló levélhez

 elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...

mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

 

Kép 

 

Hesse, Hermann - Lépcsők (Stufen)

 

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Fordította: g. g. a. Forrás: ÉV 2008. december

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wie jede Blüte welkt und jede Jugend
Dem Alter weicht, blüht jede Lebensstufe,
Blüht jede Weisheit auch und jede Tugend
Zu ihrer Zeit und darf nicht ewig dauern.
Es muß das Herz bei jedem Lebensrufe
Bereit zum Abschied sein und Neubeginne,
Um sich in Tapferkeit und ohne Trauern
in andre, neue Bindungen zu geben.
Und jedem Anfang wohnt ein Zauber inne,
Der uns beschützt und der uns hilft zu leben.

Wir sollen heiter Raum um Raum durchschreiten,
An keinem wie an einer Heimat hängen,
Der Weltgeist will nicht fesseln uns und engen,
Er will uns Stuf' um Stufe heben, weiten.
Kaum sind wir heimisch einem Lebenskreise
Und traulich eingewohnt, so droht Erschlaffen,
Nur wer bereit zu Aufbruch ist und Reise,
Mag lähmender Gewöhnung sich entraffen.

Es wird vielleicht auch noch die Todesstunde
Uns neuen Räumen jung entgegensenden,
Des Lebens Ruf an uns wird niemals enden...
Wohlan denn, Herz, nimm Abschied und gesunde!

  

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
 

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
 

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

Fordította: Keresztury Dezső

Lator László - A rád zuhant idő alatt

 

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

 

Kép

Reményik Sándor - Mindegy

 

 

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull…
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

Szöllősi Mátyás - Téma és varriációk (c-moll)

 

Majdnem teljes volt már a sötétség
Állt még meztelenül
A tükörben alig látszódtak testének körvonalai
csupán a szeméből sugárzott némi fény
éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon
Lehajolt Fölvett néhány ruhadarabot
a kezében tartva őket odázva még
pár percig a lassú mozdulatok éjfél
előtti árulását amitől nem tudta kívánatosabb
lesz-e vagy egyszerűen csak puhább és
egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –
s hogy menni kell bár fogalma sincs hová
Lehajolt újra Egykor minden a földön hevert
A parkettán fényes csík húzódott hosszan bekúszva
az ágy alá jelezve kutakodni kell hogy bármit
is megtaláljon Mégis úgy érezte hiába hajol
hiába emelkedik mintha meddő játék volna csupán
a mozgás Hitte jó volna mozdulatlanul állni
sütkérezni még a szem lágy vizenyős fényében
mely nem tolakszik és kitart egészen
az utolsó leheletéig
Késleltetés Vágy egy cseppnyi magány után
Hirtelen elérzékenyült
Közben szemerkélni kezdett kint az eső
Az arca úgysem lehet nedves már sohasem

 

Kép

Oravecz Imre - Csendélet

 

 

Kint alkonyul,
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,

a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben

a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll –

az ember magára marad az életével.

 

 

Fotó: Jose Mendes

Papp Ádám - Fáradt szemeimben

 

A parázs hiányzik,

ami lángra lobban.

Hűvösre jár a csend

a kisszobában.

A zene kiköltözött

a nappaliba,

de egy hang még leül

az ágy sarkára.

Fáradt szemeimben

könnyezik a pillanat.

Hiányzik a mosoly

az inaim alatt. 

 

Feladni kéne már

fáj a fejem, nem vagyok.

Megizzaszt egy darabka

a régi paplanon.

Lázas vagyok, s gyenge,

mint küszködő járókelő.

A szavak is elhagynak,

nincs is rá idő.

Várok egy új napot,

hátha jobb lesz a Világ.

Ma is így hittem ezt.

Megpróbáltam legalább.

.

Koós Attila - Novemberi csendjeink

 

 

 

 

Fázom. Tenyered selymét

horgolják kinn a téli esték,

s néha lehull egy-egy csepp

emlék - s a csend még csendesebb.

 

Játszom, hogy megtalállak,

hol csillagok húznak rőt fátylat

és vonszolnak vérző szemeket:

látlak...s a csend még csendesebb.

 

Fájjon...vagy inkább mégsem.

Nem fájhatok Neked én sem.

Mit tehetnél, csak csendben tedd

értem...s csendünk még csendesebb.

László Noémi - Engedj időznöm

 

 

vegyél magadhoz ahogyan a bort
a reggel hűvösét a kenyeret
a keretbe nem foglalható tájat
amint lehet

tegyél el apró dolgaid közé
engedj időznöm ott egy keveset
felejts el lassan észrevétlenül
amint lehet

felejts magadban ne törődj velem
viselj mint bőrödön fehér heget
hogy növekedjem majd a pórusokkal
amint lehet

vegyél magadhoz ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed
takarj be gondod rejtett vánkosába
amint lehet

Ladányi Mihály - Magány

Csattognak körmei szívemben, 

tűnődő arcomból kibámul,

éhes, gubancos, árva állat,

vére szétcsordul ereimben.

Szavaimra nem ismerek már,

nem ismer rá a szerelem sem,

nem danol és nem táncol többé,

meg-megriad, látszik, hogy szállna,

felhúzott térddel ül az ágyon

s aligha is gondol az ágyra

Jászberényi Sándor - Lefekvés közben

 

 

Lefekvés közben átgondolni újra.
Az ájulásban grammra súlyozom –
Amit lehet. Hogy mennyi volt a súlya.
Az is lehet, hogy át se gondolom.

Az alvás szürke nedvessége átmos,
S bár a biztosíték mindennap kiég,
már meg se hat, hogy úgy vagyok magányos,
mint egy kint felejtett, ázó kerti szék.

Csak megszokásból járnak át a dolgok:
Eszembe jut, hogy hűs eső esett.
A sarki bolt, előtte bodzabokrok –
majd annyi még, hogy venni kell tejet.

Aztán a csend, hol én is véget érek.
Az is lehet, hogy át se gondolom –
Itt minden este áznak kerti székek.
Eső ver kint. És bent a pulzusom.

Dienes Eszter - Dalok Ladányi Mihálynak

 

Csillagom alszik

sötét egen,

holdam is késik,

sötétedem.

Károg a holló,

álom az élet,

leng, leng az árnyam,

pörgök a szélben.

Visznek reszkető

holdezüst utak,

idegen hold és

csillagok alatt.

Áldalak, várlak. Hol telelsz?

Ülök halálos csendbe’.

Kezemmel dúcolt homlokom

összeomlott az este.

Eltört rajtam a napsugár,

forró vérem mással üdvözült,

holtomiglan-holtodiglant

betartanom sohse sikerült. 

Keresztes Ágnes - Őszi feltámadás

  

Tavaszok jöttek-mentek,
a kegyelem vágya átitatott
és különböző körmenetekben
vártam az áhitatot.

Én készülődtem a feltámadásra,
de hiába igyekeztem:
úgy éreztem, túl sok a friss bizsergés
és a halál hihetetlen.

Most ősz van és már félnem kellene,
ha megmérem magam.
Sebeimről biztosan tudhatom,
melyik ért halálosan,

tudhatom, mennyi bennem az igaz,
mennyi a másolt –
amit eddig mondani igyekeztem,
csak dadogás volt.

Az annyiszor gyáván elhallgatott
két szó a legszebb,
a homlokomra is kiírhatom:
nagyon szeretlek.

Gyertyás, virágos, zászlós lobogás
elszállt a fejem fölött
– csak növény voltam, aki boldog kínban
teremni erőlködött,

madár, akit lázassá kényszerített
a szívverése –
mennyi minden történt körülöttem!
nem vettem észre.

Szememet többé nem köti be köd,
világra láttam,
eljött a tiszta beszéd ideje.
Hiszek a feltámadásban.

Rakovszky Zsuzsa- Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad  
hát elmegyek innét    

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Balla Zsófia - Ahol a másik véget ér

 

Ahol valaki véget ér,
Odáig jut el a tenyér,
Köztük hajszálnyi fal, a mész,
melyet nem törhet át a kéz,

Az érintés át nem hatol,
lecsúszik a zárt bőrfalon;
hol lét a rég-megéltbe fagy,
kéz meg nem tart, magadra hagy;

Olyan leszel akár a párduc,
levelek közt rohanva átjutsz,
a bőrödön csak égnek a boldog
érintések, szavak, a foltok.

 

Fotó: Jeen Na

Balla Zsófia - Spirál

 

A Dunán egy hajóból
fény orgonál zuhog
Csak mondogatod nékem
a kirelejzumot

Az eső szétnyílt érted
én paskolom a térded
fojtós villámot nyeltem
minden szóra ügyeltem

Mindig tárgy voltam fényes
márvány korall ezüsttál
Te megfürödtél bennem
magadtól messze toltál

Édes öcsém vagy bátyám
Te sem tudod még más sem
lapoztam pöndör kártyán
az arcmásod kerestem

Magad ha bekeríted
Félelmed kiteríted
Óvatosan szeretlek
Szívem mélyére vetlek

József Attila - Szelíd, búcsúzó asszony

Pusztába viszi csókjait magával
Bölcs, bús fakír lett asszonydervised,
Hullámzó violamezőket lábal,
De virágot nem ad már senkinek.

Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.

De nyugodt vagyok, mint a végtelenség,
Vagy falevél a zúgó tengeren,
S az emberekhez mosolyogva mennék,
Hisz akkor se lesz senki sem velem.

A falak sírtak nagy szomorúságot,
Naptalan életemnek falai,
Nem én sírtam, mikor szivembe vágott,
Hogy búcsuzót kell immár mondani.

Könnyű legyen emlékem, mint az illat,
Mely egekig száll és legyen örök,
Amíg szivemből máglyarózsák nyilnak
S feláldozott szerelmem füstölög.


Kép Pinterest

Hervay Gizella - Védtelenül

Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
mégis borzongva elhagysz.
Nézem a táguló homályt a szemeden.
Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
hogy osztozz szétzilált életemen!

Embertelen sorsába zártan
megmaradhat-e embernek az ember?
Feláldozzam a mosolyodat?
Üsselek pofon szerelemmel?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
hogy bemocskolja magát.

S a jóság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszivárgó halál.

Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
Fáj-e a fának a simogatás?
Fáj-e neked a simogatás?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.
S a tisztaság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszívódó halál.

Makay Ida - Változatok a csöndre

Csönd van bennem. A lemondás nyugalma.
Az elítélté, aki belefáradt
félelmeibe, kétségeibe.
Ilyen nyugodt, ha minden elveszett,
a végső számadás után a gazda,
bukott király a messze szigeten.
A húnyó napba bámul: máglyalángba.
Ott lobban el diadal, szerelem. 

Csönd van bennem. Piramis némasága.
Csönd van bennem, mint templomokban
a zengő roráté előtt.
Az oltárnál már gyertyák gyúlnak.
Kinn orgonálnak a fenyők
A kehelyben a Titok hallgat:
vére az örök Áldozatnak.
És földereng a mély hajó.
Mária szemén hajnal virrad.
És az égből, mely meg se pirkadt,
hűs csillagokkal hull a hó.

 

Weöres Sándor – Rongyszőnyeg 124.

Kőrisfa volt
első hűtlen szeretőm.
Táncot ropott
szélfútt szoknyában a dombtetőn
és engem is táncoltatott.

Tilos álom
volt első rossz barátom.

Messzi sejtelem
volt első adósom.
Semmit sem adott meg nekem.

Most ringat egy mohos csónak,
míg kártyát a teleholddal játszom.
Mit veszíthet? lég-ezüstöt.
Mit veszíthetek? elmúlt ifjúságom.

Varga Virág - Túl

Mikor eljöttem tőled,
kifordultam a kapun,
mint szélütéses szájából
a pép; a nyárfák álom
által lekötve, s a téren
vak eső zuhogott.
Repedt hangszórózaj
a meteorológia,
hiába dadogott jó időt.

Álltam, házak szalmakazla
között levágott tarlók,
játszóterek, lyukas
nejlonzacskót hordott
a szél; figyelmem
szétszórva: leejtett pohár
után üvegtörmelék.

Ez csupán egyike
a lehetséges világoknak - mondják,
hol a szerelmi emlékeket
varjak csipkedik föl;
a betontömbökön túl
mediterrán ég villog,
ár dagasztotta tenger,
s nem raktározódik bennem
a gyűlölet, mint földtörténeti
korszak egymásra hányt rétegei.

Kép: Pinterest

Szilvási Pál – Mióta megjöttél

Jól vagyok. Tényleg.
Nem számítva persze a világállapotot.
Hogy mindannyiunkat elborít a nagy szürkület,
hogy gagyi diktátorok emelkednek fel,
és eladják az álmainkat a használtcikkpiacon,
hogy az emberek titkos széfekbe zárják a szívüket,
hogy ne okozzon véletlenül galibát az állásinterjún,
és aztán elfelejtik a számkombinációt.
Meg azt is, hogy hova írták föl.
De ezekre a dolgokra nem muszáj gondolni,
úgyhogy jól vagyok. Tényleg.
Elmúltak azok a hónapok, azok az évek,
amikor minden órában az járt a fejemben,
hogy elvesztem, és nincs hová mennem,
és aztán persze mégis mentem valahová,
de mindenütt lágy völgyeket kerestem kétségbeesve,
hogy ne maradjak örökre egyedül.
És versekkel béleltem ki az ágyamat,
és verssorokat sodortam magamnak,
amikor lépcsőkön mentem fölfelé,
vagy a liftben néztem magam,
hogy elszívjak majd egyet-egyet a hideg ellen.
És olyan otthonossá tettem a magányt,
hogy néha ma is hiányzik, és nem értem,
hogy lehetek jól.
Pedig jól vagyok. Tényleg.
Kopasz fejemen a hajnal,
talpamon az alkonyat.
Védve vagyok észak s dél felől.
Mióta megjöttél.

Hesse, Hermann

"Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük."

(Hermann Hesse)

Ladányi Mihály - Fátlan, köves tájat

Fátlan, köves tájat tettél ablakom elé, 
agyonlőtted fölötte a madarat,
aztán mint aki bevégezte dolgát
magamra hagytál.


Keserűségemben és nyomoromban
az emlék lehelletében kezdtem melegedni,
s az ég domboldalai megteltek
fényben tollászkodó szavakkal.

Milyen szótlan az ember, mikor boldog,
s milyen bőbeszédű benne a semmi -

Ladányi Mihály - Napló

Egyre ritkábban préselem át a szavakon keserűségem.
Késik halálom és késik halhatatlanságom.
Késnek a hősök, akik álmomban üzentek értem.

Minden késik, a vonatok, a kések,
késik a pohárban a méreg, a tornyokban az órák,
a madarak az égben, a tűzhely lángja késik. 

Utcák szerelvényeiben
emberek ülnek, házak vagonjaiba zárva.
Késik az idő mozdonya. A szemafórok nem jeleznek.
Egyhelyben nő fel magányunk, mint a nyárfa.

Szécsi Margit - Meghurkolódik

Csillagfolyók útjába
kabátok ujjába
csontok dombjára
dunnahuzat gombjára
feszül fonódik
meghurkolódik
bánat ó bánat
bekötsz te minket
pólyás bubának

Kép:Ho Fan 

Nadányi Zoltán - Szeretőm

A szeretőm átjött a patakon,
a cipőjét elcsente a patak.

Aztán az erdőn jött át, jött vakon
és a ruhája szerteszét szakadt.

Térdig homokban kellett jönni innét,
harisnyáját lehúzta a homok.

Forgószél jött és elvitte az ingét
és a kezéből a liliomot.

Így állt előttem, megmeztelenítve.
Szép síma bőrén átsütött a szíve.

Károlyi Amy - Ad notam József Attila

Lehajtja fény-fejét az éj,
lehajtja kőfejét a dal,
hullatja tollait a nyár,
befonja titkait a haj

Kibontja kebleit az ősz,
a test a mustoskádba fúl,
bezárja titkait az ágy,
az idő meghalni tanúl



kép